Prédikátorok, akik rabságra ítéltettek

Ajkai evangélikus templom

Bécsújhelyen, 1671. április 30-án kivégezték a Wesselényi Ferenc-féle főúri összeesküvés három vezetőjét. Több száz protestáns hitvallót idéztek a Pozsonyban felállított ítélőszék elé, közöttük a korbeli ajkai prédikátorokat,  Schultéti Jánost és Csajtai Jánost is, akik egymást követve 1666-1674 között szolgálták az evangélikus gyülekezetet.

“Prédikátorok, akik rabságra ítéltettek” bővebben

Noéminek

Nézz a messze végtelenbe,

Ott repül egy kék madár.

Énekli, hogy szép az élet

Mely előtted áll.

Indulj hát a messzi útra

Ne engedd el két kezem!

El ne áruld! Kettőnk titka,

Ki írta a versedet.

Szövetkezetek, egyletek alakulása Ajka környékén

A XIX. század utolsó évtizedeiben rossz idők jártak Ajka környékének mezőgazdaságára, az itt élő emberekre is. 1898-ban sertésvész tizedelte az állatállományt, jégeső verte el a határt. Oly mértékü volt a nyomor, hogy az élet újrakezdéshez még a vetőmagot is az államtól kellett igényelni. 1899-ben Ajkarendeken tűzvész  pusztított el egy teljes utcasort, a templomot is.

“Szövetkezetek, egyletek alakulása Ajka környékén” bővebben

Volt egyszer: Imre Géza és ajkai nyomdája

Álló sor közép Imre Géza nyomdász (Fotó: id, Sipos István)

Imre Géza apja, a család feje id. Imre Béla a Nirnsee Hubert uraság háziborbélya volt. Az uraság, a mesternek ebbéli szolgálata fejébe adományozta azt a telket, vasútállomásra vezető utca, s a Vörös-köz  sarkán, melyen házat építettetett.  Id. Imre Béla, házasságot kötött nemes Hajas Gábor ajkai bognár mester leányával,  Hajas Máriával. E házasságból két fiúk született, Béla és Géza. Béla felesége Rózsás Júliána  fodrász volt, Gézáé pedig a Bedenics műbútorasztalos Irén nevű leánya.

“Volt egyszer: Imre Géza és ajkai nyomdája” bővebben

A Hegyesdi várnagy …-unokái?

 

Látkép a várhegyről

A múltról, jelen időkre

Öreg, vörös kő síremlék előtt állok. Állok e síremléknél, és emlékezem. Anyámra is, aki halottak napján ugyanígy tett itt,  …állt és emlékezett.

– Nyugodjatok békében, Trézsi néni! – mondta többes számban, majd néhány szál virágot helyezett a kicsinyke halomra, a síremlék tövéhez, melyet már megkoptatott az idő s a fogyatkozó emlékezet.

–  Kié ez a sír?  – kérdeztem egykor anyámtól.

– Övé is volt a ház, melyben lakunk, egy távoli rokon – mondta, majd lutheránusként, volt katolikus módján, keresztet vetett.

– Jó, …gondolhattam.  Nem egy rokon pihen itt az ó-temetőben! – ennyiben maradtunk.

 

Gyermek voltam, nem nagyon érdekelt mélyebben a múlt.

Telt, az idő, s én, az akkor még gyerek, az „Esti fényben” c. családtörténeti írásomhoz már kutatni kezdtem az emlékeket. Anyám rég meghalt. Gyerekeim megnőttek. Unokáim lettek. Mi lesz, ha tőlem is kérdezik: – Papa, miért teszel e síremlékhez virágot? – A szokás rabja lettem – mondjam? …vagy  azt  – nem tudom ki az a Vörös Eszter, akinek porai felett már én is emlékezem? Elkezdtem kutatni a család féltve őrzött iratai között. Az okmányok és gyerekkori emlékek nyomán feltárult a Lipót-közi ház (malomhely) múltja.  Ekkor vetődött fel először bennem a kérdés: – Vörös Terézia a hegyesdi várkapitány egyik, … -unokája volt? … ha, Eszter néni rokonai vagyunk, mint ahogy édesanyánk  állította,  akkor  talán magam is utóda vagyok a  Vörös Bándnak!??

“A Hegyesdi várnagy …-unokái?” bővebben