Ahol a fűzbarkát bontogató tavasz a legszebb arcát mutogatja, s a rétnek zsenge zöldjében kibontott hajjal, kajlakeblű szellőlányok pillangókkal fogócskáznak, ahol egykor a szénát kaszáló ember minden suhintására az égi madár felelt, az volt a Berek
A szőlőhegyi tetőről lerohanó esővíz a bereki lankán megpihent. Legtöbbször vízben állt a rét, így nem sok hasznot hozott e határrész a tulajdonosának. Ám az, ami az embernek kevésbé volt gazdaságos, az a szemnek felüdülést, a növény- és állatvilágnak, füzeknek, égereknek – melyek ligeteket alkottak a zsombékos, sásos réten – pompás életteret jelentett. Itt a szénát kaszáló ember minden suhintására az égi madár felelt, ettől szabaddá, szárnyalóvá vált a lélek
Átalakult a Tó-berek, ma Városligetnek hívják. Házak emelkedtek áruház, betonsétány, út, vendéglő, uszoda, játszótér épült. Rendezett ligetté alakult a Berek, eltűnt a régi varázsa , s nekem hiányoznak a pipacsok, margaréták a rétről, a futkározó „pity-palaty” a csalitból, s a pacsirták az égnek mezejéről.