“Szeretem a könyvet és hiszek benne. Sokszor tudom, hogy nem igaz, de ezt mondani mégse merem, mert az a másik, aki írta, álmában, vagy ébren, úgy is láthatta, ,, ahogy leírta.”
(Fekete István: Egy szem kukorica)
Az est már fáradtan, gyaloghintón járta az erdők líneáit, amikor Csingervölgy felé ballagtam apám oldalán, a bányászcsizmák által kitaposott úton. Ő magas, nagy léptű ember volt, így lépéseinek minden koppanására pejkóm meg-megiramodott, hármat szaporázott, hogy utolérjem. A dombtetőről mögém tekintve a Somlót láttam, ahogy bokrétaként tűzte süvegére az aranyló Napot.
Nem szóltunk egymáshoz, csak mentünk, mentünk, bandukoltunk az Ajka-Ajkacsingervölgy vasúti szárnyvonal mentén. A Csinger-patak hídjánál megálltunk egy szusszanásra. – A világ végén járunk? – kérdeztem magamtól, mert már hosszú volt az út, amelynek indulásánál anyám búcsút intett. Jobbra magas hegy, meredek sziklafallal, tetején, a löszön, menyasszonyi fátyolt öltöttek a nyírfák. Az út itt több ágra hasadt, s szürke pántlikával szeletelte a hegyet, aminek lábánál a bányászkolónia’ hosszú, kisablakos házai lapultak, állandó fenyegetésben a le-lezúduló kőtörmeléktől.
– “Lent, a föld mélyében, a karbidlámpák szisszenő fényénél, jánosbogárként emberek dolgoznak” – mesélte apám ünnepek estéjén, amikor a szó jókedvében találta.
Mély lélegzetvétel a friss levegőből, majd indulás. Az út egyre meredekebbé vált. Órafertálynyi járás után, egy völgyi bevágás végén elénk tárult a kőbánya, ahová már egy hónapja készültem, de csak nagy sokára tudtam olyan jó lenni, hogy elengedjenek.
Végre ott állhattam a hatalmas mészkő-terem bejáratánál, ahol olyan aprócska lénynek tűnhettem, mint a mesebeli Gulliver az óriás tenyerén. A térség közepén felkiáltójelként szikla állt, körötte karéjban kőfalak, gyomrukban égetőkemence, lépésre boksák’ és szorgoskodó emberek.
Szempillantás alatt ismerősre leltem. – Csókolom Franci bácsi! – köszöntöttem kiáltva a szomszéd Rémesit, akinek a borostás képét rögvest felismertem.
– A legkisebbik! – mutatott be apám egy zsinóros föveges “Kalapos embernek”, aki egy feldolgozásra váró farakás tetején ült, majd szép sorjában a többi karmos tenyerű kummogóknak’, akik alig-alig szóltak, legfeljebb sziszegtek a gyérülő fogaik között.
– Nem lelkesednek értem!… – állapítottam meg. Eszembe is jutott Anya intő szava: – “Teee,… Gyula! Nem való a gyereknek az éjszakázás!” – Hahaaa – kuncogtam -, már bánhatják. Ő is, meg ezek a maszatos képűek is – nyugtattam magam a keserű isten hozott láttán.
– Ez itt a kunyhónk! Ide bújunk, ha netán megcsurran az ég – bökött egy kőrakásra apám, közben felszegte a fejét a Mindenható felé, mint amikor káromkodni szokott,…mert szokott! Ekkor nem ezt tette, csak az eget fürkészte. – Ma erre nem lesz szükség – simogatta meg akkor még szőke, bozontos hajfürtjeimet.
– Nem bizony! – erősítettem szavát, mindössze bárányfelhőket legeltetett az ég rétjén az esti szürkület. A Hold már magasan járt, s le-lekukkantott a dombok ölébe tevékenykedő emberekre. – Egy, kettő… – számoltam. – Nyolcan voltak.
A Kalapos ember papírt tartott a kezében, néha-néha jegyezgetett a holdfényben, mint Molnár János bácsi, az uraság számadó juhásza tette, amikor a Nirnsee uraság birkáit számlálta.
A munkások hosszú vasrudat ragadtak a kezükbe, s bele-beleszúrtak a boksákba, azok döfködésükre tüsszentettek, gőzös füstöt eregettek. Az emberek ismerték a mészkő kiégetés, faszén készítés fortélyait, tették a dolgukat.
– Mára ennyi! … Befejezve! … “Feejroont”! – visszhangozták a kőfalak.
Én szájtátva lestem őket. Bevallom, kicsit féltem a sötétben. Azt sem vettem észre, hogy pár lépésre tőlem rőzselángot lobbantottak. A csapat letelepedett a tűz köré. Voltak, akik a földre terített lópokrócra ültek, néhányan nagyobbra hízott kődarabra.
A pokróc rejtekéből, ahogy férfiembereknél lenni szokott, előkerült a Pátkay kocsmában borral buktatott pintes üveg.
– Ezt csókoljuk, ne az Emma nénit!… – Megérdemeljük!… A szent… – cuppantott szájával hangosan a harcsabajuszos, akit egymás között Lacinak tiszteltek, miközben a Kalapos ember irányába noszogatta a csatos üvegét.
– Nem, nem!… Fogyasszák maguk!… Aki nem dolgozik… tudják! – hárította István bácsi a Laci kínálgatta szőlőlevet.
– Deee, … intéző úr! Remélem, nem akar megsérteni minket? – erősködött a bajuszos, s egyre közelebb szutyongatta az intéző felé a boros butykost’. A tiltakozásra megállt a keze, s azt kérdezte tisztelettel – Tudja, mi van erre az üvegre írva, mester?
– Nem tudom. Szürkület után nekem minden macska fekete – felelte az író. – Lehet, hogy semmi! Mondja már! Előbb-utóbb úgy is kinyögi. “Hosszabb a bevezetője, mint a csékúti kanász karikása.” – ezt nem én találtam ki, más állította. – Mondottam, hogy semmi! – toldotta nyomatékosan István bácsi.
– Semmi!… Maga azt gondolja, hogy semmi? Ebben, nagyot tévedett. Ez a legszebb gondolat, amit valaha megjegyeztem. – Ekkor Laci, a tűz fényébe emelte a pintes üvegét
– Magyar mondta mondás? “Borban az igazság!” – igazított egyet fejfedőjén az író.
– Ez is helyén való lenne, de erre azonban az vagyon reákanyarintva, nagy-nagy betűkkel: “Igyuk meg mind, nem kell ebből vetőmag!”
– Az áldóját! … igazi bölcselet, nem vitathatom – adta egyetértését a jegyzetelő. – Jól mondta, …feljegyzem.
– Látja!… Látja! Mert, … hááát, tudja, “mindég szívest” vendég nálunk, ehun’ a pohár, ne várakozzék, “vájjék” egészségére!
– Akkor,… a munkájuk sikerére!… Isten áldásával
Ahogy fogyogatott a bor, a társaságnak megeredt a nyelve. Szó szót, történetet történet követett. Apám pokróccal takart.
– Nehogy megfázz fiam! Anyád leharapja a fejem! Aludhatnál!
– Most!?… Édesapááám, … mááár, hogy aludhatnék!?
Ekkor István bácsi beszélt. Csodálatos dolgokat mondott. Szinte láttam magam előtt az ember által be nem járt tájakat, erdőket, mezőket, madarakat. A puskás embert, ahogyan az a zsombékból rezzentett vadkacsára emelte fegyverét, meg a ravasz rókát, aki túljárt az ember eszén. Azt is állította, hogy Hú, a bagoly egy igazi fegyvertárs,… Csí, a fecske,… Kele, a gólya, mind-mind a barátai. – Lehetnek az embernek állatbarátai? – töprengtem. Miként tudhat társalogni velük? A pattogó tűz fényénél egyre halkult a szó… Vagy csak nekem tetszett úgy? A lopakodó éjszaka álomtakarót borított az egyre fáradó szemeimre.
Álmomban partifecskékkel játszadoztam. Talán az író sugallatára, magam is értettem csivitelésüket. Kérleltek. – “Gyere, szállj!… Szállj velünk, fiú!”
– Nem szállhatok, anyám tiltja. – “Vigyázz magadra fiacskám!” – Az ő gyengéd, álombéli hangjára a fecskék elreppentek a sziklák fölé, és szálltak, szálltak, egyre magasabbra, hogy megkeressék az elveszejtett tegnapot.
Amikor felébredtem, már búcsút intett a “sarlós” éjszaka, s derűt árasztott a reggelre lelt Nap, amelynek fényétől az előző napon még oly kísérteties sziklák is megszelídültek. A szendergésemből ocsúdva a sziklafalhoz rohantam, kapaszkodni kezdtem.
Apám megpillantott. – Tán reggeliznél! Minek ez a “fene nagy” sietség? – hallottam érdeklődő kíváncsiskodását, de ezzel mit sem törődve, másztam tovább. Apa szerint itt partifecskék tanyáznak. A kőpárkányhoz érve üregre leltem, benne madárfészek, abban négy tátogató száj.
Megérkeztek a fecskeszülők, s hangos csiviteléssel, szárnycsapkodással adták tudtomra: – Nem kívánatos az idegen!
– Ember! Az Ember! – ezt kiáltotta a fecskeanyó.
Persze, hogy békén hagytam őket. Nem kenyerem a fészekrablás.
– Ne zaklasd őket gyerek! – figyelmeztetett apám. – Gyere le azonnal!
Ellenkezést nem tűrő utasítására, ha kelletlenül is, lemásztam a szikláról. A madarak ekkor elcsendesültek, s békében etették fiókáikat.
*
Évek múltával Ajkán, a posványos-tó szigetén, a kőbányában általam látott sziklánál – melynek üregében partifecskék tanyáztak – egy sokkal szerényebb, faragott kőtömb áll, rajta Borsos Miklós által bronzba merevítetten a Kalapos emberem, az író.
Fekete István
Ő a “megkövült” Ember.
Amikor nem is olyan régen az unokákkal a szigeten jártam, a fák, bokrok leveleivel alig-szellő integetett. A magasból sirályok tartottak tájszemlét. Szárcsák, vadkacsák, hattyúk úszkáltak a vízen. A Samu Katalin álmodta mészkőszobrok hallgattak, ámde gyermekek zsivajától hangos volt az egykoron „Berek”.
A “Kalapos ember”, akit apám csak Istvánnak szólított, ismerősként tekintgetett felém, s én, aki az ő gondolatainak gyöngyfüzérén nőhettem fel, azt éreztem,… most is mesél…