Ajka – Az Ajka-csingervölgyi temetőben már a huszonnégy órás gyertyák is csonkig égtek. Hallgatag, s színes a völgyi táj. Csendesen, méltóságteljesen, szinte észrevétlenül lopakodott be az ősz a dombok oldalára. Ám ezúttal mégis lefüleltem
A léleknek oly kellemes, nyugtató csendjében, a temetővel szembeni, egykori művelődési ház épületéből szűrődő munkazaj, a fényképezőgép zárszerkezetének kattanása s a fákról lehulló színes levelek zizzenése is hangos kiáltásnak tűnt. A korán lenyugvó napnak fénye sejtelmesen világította meg a Kripton- és Központi-telep házait, a volt üzemi épületek, a kis kápolna tornyát. Gyorsan rövidülnek a nappalok, hosszúak a fényárnyékok, estefelére hidegedik a völgyi levegő, ködpára fátyla, házak kéményeinek füstje diffundált az ózon közé, különös elegyet képezve telepedett rá a tájra, melynek szépséges látványától még a hazafelé vezető úton sem voltunk képesek szabadulni. A léptek nyomán, a cipők koppanására vonultak el a fák, mint ahogyan mögöttünk az évek, emlékek múlnak, s megidéződtek a szénporos bányászarcok, bennünk új és újabb gondolatok születtek, s idéződtek Áprily Lajosnak az őszről, a mulandóságról írt versének szép sorai:
Most már a barna, dérütötte rónán / a mulandóságról mond mesét a csend. / Most már szobádba halkan elvonulhatsz / hallgatod az álmodó Chopint. / Most már a kályhatűz víg ritmusára / merenghetsz szálló életed dalán, / míg bús ködből búcsút int az erdő, /mint egy vöröshajú tündérleány”