A nyár, a vakáció lehetőséget biztosít a kikapcsolódásra, közös élmények szerzésére, az eddig nem tapasztalt csodák, a magyar tájak szépségeinek, talán önmagunk megismerésére is.
Az öreg autómobil óvatosan kapaszkodott fel a magyarpolányi Öreg-hegyre. Apa nyomta a gázt, erőt pumpált az évek múlásával megkoptatott motorba. Egy napsütötte, kellemesen meleg délutánon szalonnasütésre, s nem mellékesen mondva, őz- és szarvaslesre, esetleg szarvasfogásra indult a család. Ezt ketten, az Unoka és Papa ókumlálták ki, a bevásárlásból hazafelé menet. A kocsiban Apa mellett, az anyósülésen Papa ült, hátul szendvicsként Mama, Viki az unoka és Anya.
Az unoka izgatottan ki-kikukkantott a kocsiból, fürkészte a tájat, hátha előbukkan az út melletti bokorból egy kajla nyuszifül, őzikefej, mert hát Papa megígérte, hogy ők ketten becserkészik a vadcsapásokat. – Hogy visszük haza “Budapesztle“, ha megfogjuk a “szalvaszt” vagy az őzikéét? – érdeklődött kíváncsiskodva a mindig tettre kész Unoka.
– Viinnii? Dehogy viszitek! Tud az járni a maga lábán! – állította Papa, aki mosolyogva “adta alá a lovat” a gyerekfantáziának. – Fogunk egy kötelet, lasszót készítünk, majd a nyakába dobjuk a hurkot. Így ni! – mutatta az öreg. – A kötél másik végét meg hozzáerősítjük a Skodátokhoz.
A kislány eltátotta a száját. – Fut majd a kocsi után? – kerekedett nagyra a szeme.
Úgy biza! – bizonygatta Papa. Mert hát, miért ne futhatna, ha már egyszer odakötötték?
Apa lekanyarodott a főútról a dűlőre. – Itt jó lesz. – Megállhatunk?
Nem jön erre a kutya sem! – fogadta a kirándulókat Gyula bácsi, a vendéglátó. – Ide nézzetek! – kiáltott fel. – Mekkora gomba! – mutatott a fűbe, ahonnan láthatóan világított a hatalmasra hízott óriáspöfeteg. – Ez nem akármi!
Ugye Vikikém, ilyent még nem láttunk? – vezette Mama unokáját a csodálkozók közé, mutatva a látványosságot.
– “Mama, ez labda-gomba? Nem “isz” az! Ha-…hanem gombalabda!” Vegyük leeee! – kérlelte Mamát a kislány, hogy levehesse a természet által felkínált ajándékot.
Ha hazafelé megyünk, leveheted, addig is nő! – nyugtatta Mama a lelkes Unokát.
A horizonton a fenyves sötét kontúrja látszott, benne vadcsapásokkal, ahonnan a szarvasok rudlija járt dézsmálni a gyümölcsöst. A kislány, mint egy kiscsikó szaladgált.
– Pszííí! Csendesebben! – intette Gyula bácsi halkabbra a hangoskodókat. – Ebben a sűrűben laknak a vadak.
– A “szalvaszok isz? „ – kérdezte az Unoka, aki izgatottan várta, hogy végre megláthassa a nagyvadat.
– Itt bizony! – állította Gyula bácsi.
A kislány megtorpant, fürkésző szeme kutakodott a lehullott fenyő tűlevelek és tobozok között, s felkiáltott. – “Világ!”, – azaz virág.
Valójában a virág lényében a világ tárult elé. Az a világ, melyet úgy hívnak: természet. A csoda pedig az, hogy a humuszt faló fenyőfák árnyékában virág nyílott. A kislány leszakította, kár volt érte. Ám a virág valószínűleg nem bánta, mert érezhette, hogy ő, ha meg is hal, a kislány emlékezetében – örömvirágként – tovább él.
A kislány a virágot odanyújtotta édesanyjának, a másik kezével “Mamám” kezét szorította.
“Papa! Mikor jönnek mál a “szalvaszok?” – nem hagyta nyugton a fantáziáját a szarvasok kérdése. – “Azok a büdös szalvaszok nem akalnak jönni!” – bosszankodott a csöppség, toppantva egyet a lábával.
– Talán rossz a széljárás! A vadak megérzik, ha a szembe-szellő emberszagot terel maga előtt – nyugtatgatta Papa a türelmetlenkedőt.
– “Vagy alszanak? Luszták?”
Az is lehet! Nézd! Már látszik az erdő széle! – mutatott Papa észak felé, ahol a fák között világlott a Nap.
Amikor kiléptek a tisztásra, az ég rétjén bárányfelhők legelésztek, s pulikutyaként terelgette azokat az álmából felriasztott szél.
– A messzeségben, ott, a Somló-hegy kúpja, a Szent István kilátó! – magyarázta Gyula bácsi, aki a messzelátóját elvette szemétől. – Nézzétek, mintha itt lenne! – adta körbe a távcsövet.
– “Én isz, én isz!” – erősködött a gyerek, hogy végre ő is – Mama segítségével – belepillanthasson a messzelátóba.
– Látsz valamit? – kérdezte Mama.
– Nem!
– Az nem lehet! – Már pedig lehetett, mert szemeinek tengelye jóval kisebb, mint a felnőtteké. A messzi tájon sehol egy vad. Szarvas?… Őz?… Még egy árva kanálfül sem meredezett az ég felé.
Apa és Gyula bácsi a legjobb kilátást keresték Magyarpolányra a nyiladékokon át. A lányok a Papa által lelt gombát szedegették.
– Mekkora gombafolyás! Micsoda szerencse! – lelkendezett Apa.
Pereszkék kínálkoztak leszedésre. Viki is szedte. – “Ez ehető gomba? Melt van ehető gomba ész nem ehető gomba. A nem ehető gomba az mélgesz gomba.” – tartotta az előadást az óvodás, miközben tüsténkedett a gomba szedésénél. – “Itt isz gomba, ott isz gomba!” – bakfincált a kislány, nagyokat szaladt, ficánkolt a dombtetőn, mint karámból kiszabadult csikó, zabla nélkül.
A Papa nézegette unokáját. Sötétbarna haj, kíváncsi tekintet. Az apja volt ilyen rácsodálkozó. Mindig azt kérdezte: Miért? Miért szép a felkelő Nap? – emlékezett.
– “Papa! Még mindig nem jó a széljálász? Nincsenek isz szalvaszok!” – rezzentette ébredésre az Unoka mélázó öregapját.
Nézd csak, ott, ott egy lovacska legel! – Ha már szarvas nincs, látványnak ez
sem akármi a városi gyereknek.
A tölgyfa alatt, a szalonnasütőnél hamar pattogott az íziben vágott száraz deszka. Apa, Gyula bácsi elkészítették a nyársakat. Viki odakuporgott a felnőttek közé. Óvatosan helyezte nyársát a parázs fölé.
A szalonna gyöngyözni kezdtek. A hagyma íze átjárta a szeleteket, miközben illata befurakodott a kristálytiszta levegőbe. A kislány – ahogyan azt a felnőttektől látta – szakavatottan csepegtette a zsírt a kenyérre. Egy falatot fogyasztott belőle, majd Anyának adta.
Kényes a gyomra, akár az apjáé – magyarázta Anya.
Később, a hamvadó parázsra Gyula bácsi vizet öntött. – Nehogy lángra gyúljon az erdő! Mindig így kell csinálni! – tanította rendre a fiatalokat.
Apa „beberregtette” a motort, közben valószínű, a közösen eltöltött kellemes percekre gondolt. A kocsi halkan ballagott lefelé a tetőről. A benne ülők fogadkoztak: máskor is eljönnek, talán egy kicsivel kedvezőbb széljárásban, addig pedig marad e napnak szépsége, egy közös családi emlék.