Egy tárlat képei szép zenével, és anyaszült szókkal

Ajka –  A színházba, könyvtárba, kulturális létesítménybe lépve mindig olyan érzésem támad, akár a templomban, amikor annak némaságában megszólal az orgona hangja. Ezeknek az építményeknek lelke van, magukba rejtik a történelmet, az alkotók ismereteit, költők, írók sóhaját, a könyvekbe zsugorított gondolatokat, dalosok pianóit és fortissimóit, festők ecsetvonásainak szárnyalását, egyszóval, a művészetet.

A művelődési központban a Magyar Kultúra Napja alkalmával az Ajkai Képzőművészeti Egyesület művészeinek alkotásaiból rendezett kiállítás megnyitóján teltház volt, nehezen lehetett elmélyedni az alkotásokban, így – még a zárás előtt – késztetést éreztem a művek ismételt megszemlélésére. A teremből most zongora hangja szűrődött ki. A kiállító térben a hangszer előtt télikabátosan egy fiatalember ült, Albinoni szerzeményt játszott. E zene hallatán az alkotások színei még szebbek lettek, messze tájakra vittek, a kisplasztikák figurái megelevenedtek, lelkemben még táncra is perdültek.

A költő, villanyszerelő, karbantartó lakatos, mindenes portréja

Ki lehet ez az ember? – érdeklődtem.

Felsőrákosi T. Mihály! – mutatkozott be később, amikor szóba elegyedtünk. – Baróton, a Székelyföldön, Kovászna megye kis bányásztelepülésén láttam meg a napvilágot 1956. március 8-án, félig székelyként, félig románként is – mondta. – Gimnáziumot végeztem, villanyszerelővé lettem. Vargyasra mentem férjhez, így mondják nálunk, ha a férj az asszony szüleinek házába költözik. 1991-től élünk Ajkán a családdal. A bányánál karbantartó lakatosként kerestem a betevőt annak bezárásáig – vallott önmagáról.

Most Budapesten dolgozik, távol a családtól, amolyan karbantartó mindenes, szabadidejében pedig verseket ír, háromkötetes költő.

Néhai Széki Patka László, veszprémi költő, Anyaszült szókkal című verseskötetének ajánlójában efféle gondolatokat írt róla:

„Romantikus költői alkat, kettős kötésében hiába veszi körül a magyar nyelvűség közege, mégsem érezheti otthon magát benne, mert azokon a kenyérkereső munkahelyeken, ahol ő megfordul, finoman szólva, többnyire hóbortosnak, csodabogárnak tekintik azt az embert, aki tollforgatásban leli örömét.”

Felsőrákosi T. Mihály ezen a délelőttön a tárlat szépséges képeihez saját gyönyörűségére zenei aláfestést szolgáltatott kedvtelésből, no meg a látogatók örömére is. Harmonikázni, zongorázni hallás után tanult. Zongorán, orgonán, pianínón csak hébe-hóba játszhat, ha egy-egy templom papja, kántora, vagy mint ekkor, egy művelődési intézmény munkatársa megengedi, hogy hangszerhez üljön. Élvezi a zenét, a kimondott, papírra vésett szó gyönyörét, játszik a „szókkal”, szóképekkel. Tiszta forrásból merít, gondolatait is abból a völgyből hozza, ahol nincs térerő, ahová csak a madárdal, s az erdő fáinak zúgása „hallik”, és bánkódik, mert későn értesült arról, hogy Nagy Lajos, az alkalmi mentora, az ajkai Bányászati Múzeum vezetője az égiek világába költözött, így nem tudta „időben megadni neki a végtisztességet”.

Erről szól Pünkösdi rekviem című verse.

(„Nagy Lajosnak, aki mindig segített, hogy el ne „korcsuljak”, hogy önmagam legyek.”)

/valahol lesben álltak a pogány tavaszok/hosszú böjt után üde esőre vártak/miért kellett elsietned földi bérleted/s hagyva árvaságra becsült könyveid/kik polcaidon végleg magába zártak/

/szólhatott volna valaki/hogy lerójam végtisztességem/de szolgasorsom túl van térerőn/madarak altatnak és velük ébredek/búcsúzni immár késve jöttem/hallgatag szívvel ezen a pünkösd délelőtt/…

Festmény, Johann Wolfgang von GoetheTündérkirály című költeménye nyomán Szücs Wagner Magdolna alkotása

 

Papp Béla munkája

Így forrott össze ismét – a kiállítás utolsó napján is – a zene, a költészet, a képzőművészet, a halhatatlanság, a mese és mi, a szépre szomjazó hétköznapi emberek.

Hozzászólás:

hozzászólás