Verőfényes augusztusi délután volt. A feketerigók lustán ásítoztak a platánlevelek árnyékában. Az emberek esőért fohászkodtak, kivéve azok a gyerekemberek, akik a homokozóban várat építettek. Ők elégedetten szemlélték a mesterművüket. Két gyönyörű kislány játszadozott egyik saroknál. Hat, hétévesek lehettek. Néztem őket…
Egyiknek hosszú szőke haja volt, derékig érő, színe akár a viaszérett búzakalászé, a másiké ébenfekete, bőre is hasonló, naptól barnított, már-már szerecsen. Kéz a kézből adták a homokot. Élvezték a közös munka, a játék örömét, megfeledkeztek az idő múlásáról, csak akkor ocsúdtak, amikor a lakóházi emeletről erélyes női hang figyelmeztetett:
– Zsanett! …Vacsora! … Gyerünk felfelé!
– Mama, még egy kicsit! – kérlelte nagyanyját a szőkeség.
– Nem akarom még egyszer elmondani! – határozott, „mesét” nem ismerő a nagymama hangja. – Mindenki az asztalnál ül. Nem fogom kétszer melegíteni a vacsorát. A két kislány kelletlenül kezdte összeszedni a játékokat.
– Majd holnap folytatjuk, Dóra!
– Hány órakor, Zsanett?
– Ötkor jó?
– Akkor holnap.
– Szia! – A szőke, és a fekete kislány átölelte egymást, összecsapták tenyereiket, ez a trendi, így búcsúztak.
*
Másnap Dóra percenként szaladt az ablakhoz, leste a barátnőjét, hátha előbb megjelenik Zsanett. Öt sem volt, már a játszótéren várta, folytatva a várépítést, ott, ahol tegnap abbahagyták.
Öt óra lett. Azután fél hat, majd hat óra, amikor a lépcsőház ajtójában feltűnt Zsanett szőke hajkoronája. A „puccos” kerékpárjával, no meg, a csapóajtóval birkózott. Dóra szeme felcsillant, szinte világított napbarnított arcából a két szempár, akár este a szentjánosbogarak fénye – Végre megjött! – gondolta. Csalódnia kellett. Zsanett nem felé tartott. Kerékpárra ült, elhajtani készült.
– Zsanett! – kiáltott utána a fekete hajú kislány, arra gondolhatott, nem látta meg őt, így Dóra utána eredt. – Zsanett! … Zsanett! – ismételte – … Hát, nem játszunk?
– A barátnőimhez megyek! – válaszolta a szőke Zsanett, kicsit fölényesen.…
– azután jöttök?
– Nem! …. Barátnőim azt mondták: „Feketékkel nem játszunk!” – A szőke csengetett egyet, majd néhány pillanat után eltűnt a házuk szegleténél.
A fekete hajú kislány szólni nem tudott. Megmerevedett, mint akit a kígyó mart.
A platánon a feketerigó is hallgatott.
Dóra elővette sortjának rejtekéből a legkedvesebb panda maciját. Rhodosi emlék, szüleivel vetette Görögországban. Bőrének bronzát is ott szerezte. Már nem akart játszani. Lehajtott fejjel bandukolt haza, miközben valószínű, azon töprengett: – Mi történt „tegnap” óta?