Az alvégen egy asszony, kinek haját bejárta már az ősznek szellője, az unokát, s a tavaszt várja.
Az alvégen fehérre meszelt takaros ház áll. A porta rendes. A „suffniban” glédában a farakás, az ősszel felásott veteményeskert készen várja a gyümölcsfák egyre duzzadó rügyeivel a tavaszt Az éléskamrában már sok az üres hely. A tél jókorákat harapott a kompótok és savanyúságok soraiból, a hófehér fejes káposzta reszelékkel töltött almapaprikából, rubin céklából, melyet a kertsarkában szerényen megbúvó tormával, s bolti köménymaggal, némi cukorral zamatosított a házasszonya. A konyhában paprikás-krumpli hagymás illata árad szalonnabőrös füstös aromával vegyítetten, amit a férj a tegnapi ebédjéből takarított meg. Ő a városban dolgozik, ott ahol az asszony is évtizedeken át, tette a dolgát, mígnem majd harmincesztendőnyi reményt hagyva maga után, az utcára nem került. A szeneskamra sarkában már szégyenlősen kucorog a tüzelő.
„Jöhetne már a tavasz, hogy ne kelljen tovább soványítani a pénztárcát. A gyerekek kireppentek, a városi lakást eladtuk, most itt a falun élünk egy öregektől magára hagyatott házban. A lánygyereket is kellett a stafirung’. Máig is rájuk fér az otthoni segítség, most épp az öreg autónkat eszi a kölcsönük. Jöhetne már a tavasz! Lehetne végre veteményezni. Kell a friss, hazai zöldség, gyümölcs majd az unokának, mert jön! – Vallja ragyogó szemmel az asszony. – Naaa! ……, ezt hozta nekem a „fene-nagy” demokrácia – árad a szó folyam. – A gyárakat magunknak építik – mondták – Mi keményen dolgoztunk, nem tessék-lássék munkát végeztünk. Míg mi termeltünk, ők nyelveket tanultak közös pénzen. Hány éves asszonyom? Hány nyelvet beszél? – kérdezték mustrálva, amikor munkáért jelentkeztem. Tehetek arról, hogy elszálltak az évek? Tán bűn, hogy szüleimnek nem volt arra pénze, hogy kérgesre ülhessük a fenekünket. Öt éve nem voltam moziban, színházban tíz is talán. A konyha rabja lettem, a mit, miből rabja. Állítják, majd tíz év múlva! Könnyen ígér messzi szép jövendőt, kinek már ma tele a zsebe. Mióta magyar, a magyar, a hite, meg a szabadság gondolata éltette, a napok gondjának szorítása, öli a szabadságot.
Az alvégen egy kicsi, fehérre meszelt ház van, benne egy hitét vesztett család. Az asszony, kinek haját bejárta már az ősznek szellője, az unokát, s tavaszt várja. Nem azért, mert a tél után tavasz következik – néha ebben is hitetlenkedik – hanem, mert a kamra mélyén, fogyóban a tüzelő.