Gurkin-gyerek és az első pofon
Ajkán, a Rákóczi utcában a Vass boltosék portája s a Hinger hentesék által emeltetett Krisztus kereszttel határolt terület valamikor, a negyvenes években egy tisztás volt. Rendre ott fociztunk a Gurkin-gyerek labdájával, aki nap mint nap behajtott a térre flancos kerékpárjával, félkezében fogva a csodás bőrlabdáját, amit gyámapjától, a “Bauxit” orosz katonai parancsnokától kapott ajándékba.
Mindenki tehetett egy kört a guruló csodával. Ez volt tulajdonosának belépője, ezzel fizette ki az irigykedő utcabeli gyerekeket, akik legfeljebb ácsingózhattak hasonló ajándékokért. Engem ekkor már nem dobott le a hátáról az acélparipa, mert a villanyszerelő Jani bátyámnak háború utánra is megmaradt az orosz elől jól elrejtett kerékpárja, így idejekorán megtanulhattam a kerekezés tudományát.
Jani bácsi apám testvére, tehát nagybácsikám volt, aki egyszemélyben testesítette meg a környék villany-, rádiószerelő mesterét. Neki a munkába- járás eszköze volt a “bringa”, mire az oroszok bejöttek a faluba, szertartással, jó mélyen rejtettük a földbe a szomszédék kerítése és a disznóól közé, hogy emberfia rá ne lelhessen.
Nagy gondossággal végeztük a munkát. A frissen vájt gödörbe szépen be”bugyeláltuk” némi használt ruhába, majd nagy óvatossággal föléje földet simítottunk, s hogy ne árulkodjon a frissen mozgatott talaj, tetejére disznótrágyát terítettünk. Így mentettük meg a rádiót, egy kis vindőnyi’ zsírt is a boldogabb békeidőkre, mert az, aki nem hasonlóan cselekedett, istenhozzádot mondhatott mindennek a zabráló oroszok jóvoltából.
No, “Gurkin Józsi” nem ezekből kapott, de, hogy a generális sem fizetett érte, az “hétszentség!” – így mondták ezt első mérgükben azok, akik póruljártak . Bárhogy is történt, Józsi gyerek nem tehetett róla. Józsi nem nézte az ajándék lónak a fogát, így a se apja, se anyja árva örömmel vette birtokába az eddig sosem kapott ajándékot. Szép ajándék ide, ajándék oda, a gyerek egyedül unatkozott, így naponta közénk jött , mert máskor is kedvét lelte az együtt játszadozásban.
Játék közben nagyon gyorsan szaladt az idő. Azt sem vettük észre, hogy a Nap már igencsak álomra hajtotta fejét. A “Gurkin Józsi ” jószívű srác volt. Azonnal felajánlotta, hazahajt velem. Igen ám, de amikor fel akart szállni a kerékpárra, melynek vázán már én elhelyezkedtem, egyensúlyát veszítette, s így mindketten belevágódtunk a csapadékelvezető csatornában lévő poshadt, bűzös pocsolyába.
– Nesze neked sietség! – mondtam.
– Sebaj! Sebaj! – vigasztalt Józsi. – Eljössz hozzám, ott kimossuk a ruhát.
– Késő van! – aggályoskodtam.
– Na és,…. így nem mehetsz haza! Hallgatva az idősebbre, meg a szíves invitálására így kerültem életemben először az “Úri-kaszinó” egyes számú szobájába, vele a folyosó túlsó oldalán lévő, gyönyörűen csempézett falú, meleg vízzel is táplált hófehér fürdőkádba. Pompásan sikerült a tisztulás, már csupán a ruhánknak kellett száradni, erre ott volt a radiátor. Mi meg addig, … mint akik, jól végezték a dolgukat, fürdőkádnyi vizet engedtünk, nyakig ültünk a meleg vízbe, lubickolva a kádban, elfeledtünk minden szomorúságot. Igen ám, de az idő kereke a felszabadultságunkban nagyon gyorsan járt. Otthon a nap lenyugvásával egyre nagyobb úrrá lett az aggodalom. Bátyám s anyám elindult keresésemre. – Biztosan elvitték az oroszok! – látott rémképeket az anyám. A szülők emlékeztek a “Malenkij-robotra” elhajtott emberekre. Ez az érzés egyre erősödött, amikor kitudódott, hogy az orosz főtiszt gyerekével távoztunk Schoffhauser hentesék házától.
– Nincs! – állapították meg, s már a rendőrségen bejelentették eltűnésemet.
Úgy fél tizenegy táján kopogtattam, s vigyorogva léptem be a családi házunk ajtóján. Köszönni sem tudtam. Láttam, hogy édesanyám sír örömében, néhány másodperc után pedig már csillagokat is, attól a megérdemelt pofontól, melyet bátyám osztott ki megkerülésem örömére.
Sohasem bántam ezt a pofont, hisz ettől tanultam meg, mit jelent féltőn aggódó szülőnek lenni.