Szemtől-szembe az író-politikussal
” A munkásnak a technikai ismeretek mellett elengedhetetlenül szüksége van a kulturális és általános intelligenciára.”
1968, október 25-én délután volt, azt gondolhattuk, ma sem történt semmi különös, pedig igen, mert az író-vendég személyében jelen volt egy darabka magyar történelem, irodalom s a „gyepsori ember” bölcsessége.
Ajkán az akkori „Kaszinó” emeleti irodájában izgalommal vártuk Székács Jánossal, a Timföld és Alumínium című üzemi újság felelős szerkesztőjével a nem mindennapos vendéget, Veres Péter író-politikust, az egykori hadügyminisztert. Már a folyosóról hallatszott – léptei nyomán – csizmájának koppanása. Amikor a létesítmény portásának kíséretében belépett az ajtón, megszűnt a szorongásunk. Egy idősebb „paraszt bácsi” állt előttünk, pontosan olyan öltözékben, mint a szomszéd Lajos gazda, amikor kirittyentve – kálvinista lévén – a vasárnapi istentiszteletre indult. Haja hófehér volt. Idősebb kora ellenére rendkívüli szellemi frissességgel, aki sok-sok élettapasztalatának birtokában, közvetlenséggel beszélgetni kezdett. – Manapság engem nem nagyon szokás hívogatni, különösen nem az efféle ipari társaságokba – mondta mosolyogva, miközben kezet nyújtott. – Gondolom, maga sem az én írásaim elemzését választotta – nézett rám, felmérve koromat -, amolyan fél érettségi tétel vagyok társbérletbe csak… szerencséjükre. Mert ha igen, törhetnék a fejüket, mit is akart mondani ez a vénember az írásaiban. Hát! Mit is szeretnének tőlem hallani? Gondolom nem azért hívtak, hogy szemrehányást tegyek. E tenyérhez hasonló kis országban már sokfelé jártam. Ennek ellenére Ajkán most vagyok először, eddig csak átutazóként voltam. A mai nappal egy régebbi meghívásnak teszek eleget, amikor is nem tudtam eljönni.
- Járva az országot, miként látja a vidéki iparvárosok kulturális helyzetét? – kérdeztük tőle.
- …Az ipari városok egy részének még nem sikerült „szellemet” teremteni. Innen van, hogy néhány ipari városban még nem jártam íróként. Miért? … Mert nem hívtak. És az előbbi min múlik? Hogy van-e a helybeli értelmiség között olyan ember, aki a saját elfoglaltsága mellett tud és akar is kulturális szolgálatot vállalni? Ez nagy felelősséggel jár.
- Ismeri-e az ipari munkásságot, örömeit, gondjait?
- Számomra nem ismeretlen az ipari munka logikája, vagyis, hogy mit jelent az, amikor az ember nem csupán a kezére, karjára és saját értelmére hagyatkozik – mint a kétkezi parasztember -, hanem a technikára is. Gondolják csak végig, hogy a faluról az ipari üzemekbe kerülő dolgozók lelkében és idegeiben milyen nagy átalakulás történik. A munkásnak sem elég már az, mint pl. az egyszerű favágó számára sem, hogy tudom, merről kell „halkolni” a fát, hogy arra dőljön, amerre én akarom. A technikai ismeretek mellett elengedhetetlenül szüksége van a kulturális és általános intelligenciára. Bármilyen kiváló tudója, mestere is a szakmájának, olyan kérdésekben is jártasnak kell lennie, melyek hazájának nagy problémáit jelentik. Az emberek egy része már azt csinálja, amihez kedve, tehetsége van, más részük meg az amit muszáj. Rendkívül fontos, hogy mindenki felismerje a közös, kollektív érdeket, a céllal és értelemmel végzett munkát.
- Szükséges vezetők és vezetettek egymáshoz való közeledése, az együvé-tartozásnak és összefogásnak a felismerése?
- Jó, ha ismerjük egymás gondolatát. Nem mindegy, hogy kérünk, vagy parancsolunk. …Sok mindent tudunk, de még mindig keveset arról, hogy mi történik egy intézkedés nyomán a fejekben.
Hosszan mesélt arról, mi történt, amikor miniszterként a Kreml falai között járt. Terjedelmes mondandóját befejezve dedikálni kezdte a könyveit. – Ajánlást nem írok, mert azt a könyvet, amit szavakban ajánlani kell, az nem ér sokat! – mondta, s mivel ő polihisztor volt, mi meg, akik meghallgattuk, szürke eminenciások, ezen állításával, ha nem is értettünk teljesen egyet, nem vitattuk.
Szavai a tegnap emberéhez szóltak, de vele a jövőnek is üzent, amit érdemes megszívlelni. A találkozáskor még nem sejthettük, hogy a vele való találkozásunk megismételhetetlen lesz.
Ma is szívesen emlékezem vissza erre a napra. Búcsúzáskor a kezét nyújtotta, s én, még kezet foghattam vele.
1970. április 16-án elhunyt.