Színpadra álmodott történelem. A rendekiek a betelepítéstől napjainkig színpadra vitték lakóhelyük történetét, a gyepűn élő emberek életét. Ezzel köszöntötték Ajkát, a 800 esztendős települést, az ötvenöt éves várost.
Ajkarendeket 1270-ben már villa Rydnakként említették, királyi hospesek lakták. V. István király Csák bán örökös bakonyi ispánnak adományozta. Neve valószínűleg szláv eredetű, revnük, (árok, völgy) mások rudnik (vörösföld) szóból eredeztetik. Ajkarendek Ajka előszava a területet birtokló Ajka nemzetségre utal. 1554-ben az újjáépült falut a karthauzi kolostor priorja huszonkét esztendőre bérbe adta a Veszprémi Püspökségnek. Tatárok, törökök feldúlták, pusztasággá változott, népe fogságba került. Később telepesekkel népesedett be – jegyezte le a krónikás.
„Egy ember a háza udvarán oszlopot épített istenének, nem márványból, kőből, hanem ezer-ezer apró csillámból, homokszemcséből, és ezeket köddel kötötte össze… A szobor csak épült, egyre épült, mert az ember hittel, szívvel építette az ő istenének… Az emberek nevettek, azt mondták, majd a legelső szél összedönti. Jött az első szél, nem döntötte össze, a második sem, akárhány szél sem döntötte össze, kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.”
Töltl János, az ajkarendeki kultúrház vezetője Heffler László helytörténeti kutató monográfiájának és Orbánné Anikó szakdolgozatának felhasználásával „Sváb gyökerek, rendeki szárnyak” címmel színpadra álmodta, írta, rendezte Rendek történetét. Az időutazó, narrátor Töltl János 2014. október 5-én délután németül, magyarul köszöntötte a zsüri tagjait, közöttük Vándorfi Lászlót, a Vár Színház igazgatóját, a zsüri elnökét, Schwartz Béla polgármestert, valamint az Ajkai Nagy László Városi Könyvtár és Szabadidő Központ színháztermét zsúfolásig megtöltő közönséget. A rendekiek 1750-től, a betelepítéstől napjainkig vitték színpadra a település sváb-magyar lakosainak együttélését, kapcsolatát.
Műsoruk Ajkán a Kossuth Lajos utcából indult, az Agorán búcsúi táncos hangulatba csapott a kedv, s a színházteremben vált igazán gazdag, felejthetetlen élménnyé. Életképek váltogatták egymást a színpadon. – Padányi Bíró Márton haragszik a falura, mert kevesen vagyunk, kevés a beszolgáltatás. Németeket akar idehozatni, hogy a földet megműveljék – mondogatták a kaszálók, szénagyűjtők. – A püspök a svábokat szereti, mert katolikusok.
1752-ben Váczi István református prédikátort és híveit elűzték, földcserére kényszerítették, templomukat elvették. Az elűzöttek helyére Gyarmatról és más területekről német anyanyelvű telepesek érkeztek. Aki áttért a katolikus hitre, az földet kapott. Jöttek a betelepítettek, át a hídon, a kis csomagjaikkal.
1788-ban elkészült a katolikus templom, majd a század végére lelkészlakást, iskolát is építettek. Az iskolaszék döntött az új tanítói állás betöltéséről, a tanítónő németül tanított. Évtizedek teltek el, míg a magyar és német lakosság közös akarattal „lebontotta” az egymást elválasztó hidakat, békét kötöttek egymással.
Az ajkarendeki svábok, magyarok, reformátusok, katolikusok, az itt élő emberek a földet, ahol letelepedtek, magukénak érezték. Magyarként vettek részt az 1848/49-es szabadságharcban, Kossuth nótára verbunkot táncoltak, s harcoltak a gyepesi Kun Sándor parancsnoksága alatt a hazáért.
Az 1947-es kitelepítéssel az erőszak ledöntötte azt a tornyot, amit az ember hittel és szívvel, meggyőződéssel, kemény, kitartó munkával felépített. A torony jelkép volt, hogy a népeknek testvérként, békében együtt kell élni. Megdöbbentő volt látni a kitelepítés vetített képeit, a „Le a svábokkal” feliratot, s ahogy vonatra rakják őket.
„…és az ember nem szitkozódott, és nem sírt. Kiment megint az ő udvarára, és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő istenének. Most is sok-sok apró homokszemcséből, és azokat köddel kötötte össze.”
A színpadon tovább peregtek az események. Esküvői, lakodalmi jelenetek után bölcső került a színpadra, jelezve egy új élet születését, vitték egymásnak a komatálat, levest, süteményt, pálinkát is, mert attól sok finom teje lesz a kismamának – állították egykor az asszonyok. A megszületett gyermekekkel új összekötő hidak épültek, melyek nemzeteket, nemzetiségeket, népeket kötöttek össze hittel, reménnyel és szeretettel.
Az Ajkarendekért Egyesület tagjai, iskolások, óvodások, kórusok, segítők sokasága, mintegy százhúszan mozogtak a színpadon és a háttérben. A céljuk egy volt, hogy az ajkarendeki emberek sorsukat elmesélve, nívós műsorukkal, régi értékeiket összegyűjtve, a művelődési ház aulájában elhelyezett helytörténeti, néprajzi kiállítási anyaggal köszöntsék a nyolcszáz esztendős települést, az ötvenöt éves Ajka várost, mely egy rendeki ismerős tréfás mondása szerint akkor lett igazán város, amikor Ajkát Rendekhez csatolták, s hogy ebből a szólás-mondásból később harag ne legyen, almát osztottak a résztvevőknek. Az alma az együvé tartozás jelképe, ezt igazi sváb bálos hangulatban, ötvenöt féle süteményt, szalonnát, kolbászt kínálva, borral koccintva, emelkedett, jó hangulatban meg is ünnepelték.