Aranyló ősz, és fehér tél után
Tavasz köszönt be szobám ablakán
S míg ballagok a Parkerdőbe fel
A Köves-árok zöldben ünnepel
A bányaudvar- múzeum felett
Békésen úsznak apró fellegek
De a vén, komor bányagépeket
Nem érdekli madárdal kikelet
Mementók ők, gigászi sírjelek
Őrködnek a holt bányászok felett
Száz éve már, hogy aknatűz miatt
Ötvenöt bányász holtan lent maradt.
(Részlet: Nagy Lajos: Csingervölgyi tavasz c. verséből)
Kislőd, 1909. január 14.-én, (csütörtök) pirkadat előtt:
Szellem Péter segédvájár, az apa, most is, mint minden nap, amióta munkát kapott a „bécsi Kohlen- Industrie- Verien veszprémmegyei, ajkai bányaművénél,” elsőként ébredt. A lakásban már hűvös volt, pedig Antal, a fiú, amikor hazatért menyasszonyától, még egy utolsót dobott a kályhára.
– Ébredj! … Hallod!? … – Ébredj fiatal úr! Aki este legény, reggel is az legyen! – emígy biztatgatta ébredésre fiát az édesapa, aki már beidegződésből katonásan szatyraikba’ pakolta a napi elemózsiát’.
– Mi van!? … – pattant fel szunyókálásából a későn fekvő. Mit mondott édesapám? – Jaaa, … menni kell a siktre! Szaladnak a napok. – állapította meg a fiú, majd lehajította magáról a jó meleg dunnát, összedörzsölte tenyerét, megpaskolta izmos karjait, néhányat tomporára is csapott, hogy tüzesedjen, s néhány perc után már indulhatott a csapat. Előbb a két Pintér Fábián, Emil és István csatlakozott, majd Hugó Flórián és Marczona Bálint. Húgó Flórián a huszonhárom évével legfiatalabb a csapatból a német felmenőkkel rendelkező Szellem Anton épp, hogy huszonnégy.
Minden nap így kezdődött, minden nap egy küzdelem a megélhetésért.
„Még hajnal előtt a sötétségbe burkolózó Torna-hegy oldalában apró fények sora libegett át a hegygerincen. A Csingerbe gyalogosan munkába igyekvő bányászok lámpásainak halvány fényei. Az otthon maradott asszonyok aggódva gyűrögették kötényeiket, mert tudták, hogy szeretteik nap mint nap nagy veszélyt vállalva szállnak le a tárnába. A bánya pedig időnként emberáldozatokat követel. Este későn megismétlődött a jelenség, csak most fordított irányban. Az asszonyok megnyugodtak, mikor a szeretteik hazatértek.”
Pintér (Fábián) Istvánt Rozália asszony várta, Fábián Emilt pedig István, a féltestvérének testvéri szeretete. Ő még legénykedett, akár Hugó Flórián, aki igencsak benne volt a korban. Mondták is neki – Flóri!… Téged, ha a menyecskék fel nem csípnek, öreg legényként halsz meg. Így élcelődve, néha meg szótlanul bandukolt a csapat a dombokon átívelő, általuk taposott utakon. Pirkadat előtt keltek, napnyugtával tértek haza szénporosan, fáradtan. Hozták magukkal a család által nagyon várt lisztet, sót, cukrot.
Ezen a napon 259 munkás szállt le a bányába.
– Ugyanazon a munkahelyen dolgoztunk, amikor kiütött a tűz. Együtt menekültünk a kashoz. “Ketten nem férünk be fiam!” – kiáltottam a gyereknek.
– Gyerünk apám! – parancsolt Anton a fiú a kasbejárójánál megtorpanó apára. – Nincs idő az alkudozásra! Én jobban bírom! – förmedt apjára, megragadta, akár egy kisikló csillét, erővel préselte, szinte bevágta a kasba, s hallócsövön nyomban jelt adott az indulásra.
Ez volt a tizedik, az utolsó forduló. A kas még egyszer visszatért.
Ekkor a lámpák elaludtak, a kétségbeesett, fuldokló emberek hat helyett tizenegyen préselődtek a kasba, ami emiatt beszorult az aknaácsolatok közé. Akik még lent voltak, azok mind füstmérgezést kaptak, megfulladtak. Ötvenöten voltak, közöttük Szellem Antal is.
Kislőd, 1909 február:
A hazatérő lámpások közül bizony öt hiányzott – gondolhatta át Szellem Péter csillés a szörnyű nap történetét, amikor később reápillantott fia sírfeliratára a kislődi temetőben, melyen ez áll:
„Itt nyugszik Szellem Antal, mindössze 24 évet élt fiatal, aki életét a szénbányában vesztette. Váratlanul Ajka lett a veszte 1909. 01. 14.-én. Egy kisasszony vőlegénye fekszik itt, akinek azonban a jókedv és öröm helyett a fájdalom jutott, szomorúságot hagyott hátra.
Áldozzatok imát lelkemért az én Istenemhez, szüleim, menyasszonyom, barátaim, ajándékozzatok nekem egy kis virágot, egy zsenge nefelejcset emlékemre.”
Ajka, 2011 január, 14-én:
Legyen e dolgozat is egy szál nefelejcs ahhoz a csokorhoz, melyet Nagy Lajos szerkesztő, Kozma Károly, Pad Lajosné, Hartinger Ottó, Pászti Tibor, és mások is kötöttek Az Ajkacsingeri siralomvölgy c. emlékkönyvbe mindazok tiszteletére, akikért – többek között – Ajkán a harangjáték szól.