Az Ajka Városi Múzeum és Fotógalériában rendezett kézműves bemutatón egy derűs, mosolygós, fiatal hölgyre lettem figyelmes, aki otthonosan mozgott a kiállító teremben, fényképezett, könnyedén kommunikált a nálánál idősebb látogatókkal, s hozzáértőn magyarázta a bemutatott alkotások készítésének módját. Személye kíváncsivá tett, beszélgetni kezdtünk. – Faragó Kata – mert róla van szó – Sümegen született, Ajkán járt gimnáziumba, majd Budapesten a Népi Játék- és Szakoktató Képző hallgatója volt.
– Az olyan munkát szeretem, ahol emberekkel, gyerekekkel kell foglalkozni. A szakoktató képzőben sok mesterségből ismeretet kaptunk gyakorlatban, elméletben is (nemezelés, hímzés, gyöngyfűzés, fa-, kerámia-, bábkészítés, csipke, kosárfonás, könyvkötészet), és tanultunk néprajzot, művészettörténetet, pedagógiát, pszichológiát és egyebeket. A kosárfonást választottam, mert rádöbbentem, hogy nem tudok úgy igazán szépen rajzolni, ezért a korongozás kiesett. Az egyik osztálytársam a kosárfonást tanította Hatvanban, s azért járt a szakképző iskolába, hogy legyen róla végzettsége, papírja. Nagyon sokat segített nekem. Járhattam vele táborokba, különböző rendezvényekre, és együtt tanítani – vallotta magáról Faragó Kata.
A kosárfonás valójában a fa megmunkálásának, felhasználásának egyik legrégebbi, ősi formája, amely a földkerekség szinte minden népénél előfordul. Az ember a természet megfigyelése közben ébredhetett rá, akár a fészekrakó madárvilágtól is elleshette a fa fonásának mesterségét. Hazánkban, a középkorban a kosárkészítés virágzó kézműipar volt. A piacokon a kosarasok külön standot kaptak, ahol szinte minden kosáralkalmatosságot megtalálhatott a vevő a hintaszéktől a babaszállítón át a csibeborítóig. Sokféle anyagból készülhetnek fonott használati- és dísztárgyak. A finom, mívesebb tárgyakhoz egyes növények, szulákok gyökereit is felhasználják.
– Már olyan régen tanítottam igazán! – sóhajtott nagyot Kata, a kosárfonó lány. – Sajnos egyelőre sehol sem dolgozom. Ajkarendeken volt szakkör a Művelődési Házban, és még nagyon régen az ajkai Művelődési Házban foglalkoztam ezzel. Sajnos, úgy látszik rossz időben végeztem, amikor kevesebb a gyerek az iskolákban, ezért a tanárokat átképezték, így lett belőlem titkárnő és adminisztrátor, azután – intett Kata a kezével – az sem, már csak itthon foglalkozom kosárfonással, amikor sikerül zöldvesszőhöz jutnom. Ajándékokat „gyártok” belőle. Imádom a régiségeket, antik könyveket, szeretek olvasni, írni, sok barátom van, … mit mondjak még? – Kata ekkor nem mosolygott, nem is siránkozott, nem ilyen természetű.
Mostanság is az ismereteit gyarapítja, felnőtt oktatás keretében pedagógusi asszisztensképzésben vesz részt Veszprémben. Hangosan gondolkodom. Itt él Ajkán közöttünk egy agilis ember, aki tud bábokat készíteni, nemezelni, tanulta a hímzést, gyöngyfűzést, a csipkekészítés, könyvkötés tudományába is belekóstolt, járatos lett a kosárfonás mesterségében. Nagyon szereti a gyerekeket, imád velük foglalkozni. Vajon elég gazdagok vagyunk ahhoz, hogy ez a tudás- és ismerethalmaz ne hasznosuljon a közösség és a család javára?