Olyankor mondták az öregek: – “Veri az ördög a feleségét!”, – amikor süt a Nap és esik az eső. Akkor is ez esett meg amikor valami különös történt egy kerékpárral.
A városban hétágra sütött a Nap, de a hegyek lábánál, hol egy vastag drótkötélen a kőszenet szállító csillék lovagoltak, szitált az eső, amikor kerékpárral egy kislány és öregapja arra kerekezett. Céljuk a Park-erdő. Meredek az oda vezető út. Egy hagyományos mezei kerékpárral, amilyenen ők közlekedtek: – nincs olyan erős izomzat, mely képes lenne megbirkózni azzal.
Így hát Viki, – mert így hívták a kislányt – no meg öregapja kénytelen-kelletlen, de leszállt a lóról, azaz a kerékpárról és gyalogosan indultak a több kilométeres erdei útnak.
– “Bilok én menni” – jelentette ki a kislány, amikor a papa nagyokat nyögött, ahogy tolta a kerékpárt.
Vikike, hogy könnyebb legyen, hozzásegített.
Ketten, most már együtt nyögve, hamar felértek a sok százalékos emelkedésű meredekségen.
– Most szusszantunk! – lihegte az öreg.
Viki követte a mély légzésben öregapját, s nagyokat szívott a bakonyi friss, záportól is átmosott levegőből.
– Induljunk, hosszú még az út! – szólt az invitálás.
Az erdőszélen, az út mellett virágok nyíltak.
Viki gyűjtött is szaporán azzal a céllal, hogy hazaviszi a nagyanyjának.
– Kár még leszedni! … Elhervad az – magyarázta az öreg, de Viki konokabb annál, hogy akaratán változtasson.
– Nem “szálad” el. Majd sietünk haza – adja tudtul, hogy ő bizony tántoríthatatlan a kérdésben.
A hegy oldalából fák törtek az égnek. – Nyúlik a derék a völgyben az éltető fény eléréséért – állapították meg az egyenes fatörzsek láttán. Letámasztották a kerékpárt és felkapaszkodtak egy fához, melynek gyökerei meredeztek. Nagy a földkorrózió, nehezen kapaszkodott a fa. Azt hiszi az ember, egy enyhe légfuvallat elég, hogy elvágódjék az út irányába.
A gyertyános, bükkös erdőt néha felcicomázza a természet egy-két fehér törzsű nyírfa vagy örökzöld. A nagy, nyári melegben korán hullnak a levelek – állapították meg, ahogy az avart szemlélgették. – Visszatérve az útra, látták: víz csurdogál.
– Papa ez patak? – kérdezte a kislány, ahogy megpillantotta az érként csordogáló esővizet.
– Az esővíz igyekszik a völgy felé, ahol a Csinger-patak várja már ölelő karjaival – mesélte a papa az unokának.
Elérték az úti-célt, leültek a szabadtéri színpadra és falatozni kezdtek. A Rózsi mama – szokáshoz híven – mindig csomagolt egy kis elemózsiát, ha nagy útra indultak. Amikor befejezték a rágcsálást, megszomjaztak. A csomagban víz is volt, de ők odafutottak az erdei csaphoz szomjukat oltani.
Kezet mostak kavics-szappannal. Alaposan megdörzsölték kezeiket, bő vízzel lemosták.
– Itt a pohár! – mutatta összekulcsolt kezét a nagyapa. Kézfejét a víz alá tartva könnyedén szürcsölhette magába a vizet. A kislány követte öregapját.
– Belement az “ollomba” a víz! – már-már sikított, de öregapja tréfás közbeszólással elterelte figyelmét.
– Kilátott már ilyet? – mondta csodálkozva. – Hát, te egy elefánt vagy? Az elefánt szürcsöl az ormányával.
Erre aztán a sírás helyett nagy kacaj lett.
– Papa “moszt” én elefánt vagyok?
– Miattam!
– Én inkább fakopács,… én “halkály” leszek. Keressünk “halkályt”!
– Menjünk oda a hegy meredekéhez? – mutatott a színpad irányába a papa.
– Ühüm, ott jó lesz! – bólogatott az unoka.
– Tudod mit? Énekeljünk! – javasolta a kislánynak öregapja.
– Mit énekeljünk? – érdeklődött az.
– Találj ki valami szépet!
– Azt énekeljük, hogy… “Eltölött a kocsi keleke,…”
Vígan szólt a nóta. Szerencse, hogy nem sokan jártak ez időtájt erre, mert könnyen hihették volna, hogy az öreg és unokája megkergültek.
Dalolgatás után fogócska a színpadon. Az öreg leült – Papaaa még! – kérlelte az unoka a már kissé fáradtnak tűnőt.
– Naaa, nem bánom – tápászkodott az fel ültéből. – De csak ennyit! – mutatta ujjával, hogy egy keveset.
A magas hegyek mögött, bár még messze volt az est, hamar alkonyodott. Haza indultak. Vígan rótta a kerékpár kereke a métereket. Kontrázni, fékezni kellett, nehogy megszaladjon. Hamar beértek a városba. Viki volt az irányjelző. Kitűnően működött, mígnem… a kerékpár, … önálló életet kezdett.
– Nézd csak Vikikém! – hívta fel a figyelmet az öreg. – Képzeld, én arra akartam menni, de ez a kerékpár megy arra, szinte magától.
– Tényleg! – állapította meg Viki a helyzetet, amikor a kirándulás fáradalmától egy kicsit álmosodva feleszmélt, hogy letértünk a hazafelé vezető útról. – Papa ez megy magától?
– Látod, hogy nem hajtom. Csak gurul, gurul és kanyarodik.
– Papa ez a Mónika “cuklászda”! – kerekedett nagyra Viki szeme.
– Hát még ilyet! … Ez a kerékpár tudja az utat? … Nem is akartam!
– Ez egy “csodakelékpál”! – lelkendezett az unoka. Nekünk van egy “csodakelékpálunk”.
A cukrászdában a kislány kezébe vette a cukrász-nénitől a hőn szeretett csokifagyiját. Amikor a fagyi elfogyott, a Papa kipattintotta a kerékpárzárt.
A járdán egy férfi állt. Viki megsimogatta a kerékpárt, s a férfi elé lépett és ezt mondta: – Ez ám egy “csodakelékpál”. A papa nem “isz akalta”. Nem “isz kol- mányozott”, “ész mégisz” tudta, hol a Mónika “cuklászda”!
Az idegen kacsintott az öreg felé.- Szerencséd van kislány! – mondta – Hej de sokan óhajtják, hogy legyen nekik egy ilyen kerékpárjuk!
– Miért Papa? – Valóban…? – S mi hajtotta a kerékpárt?
– Talán a szeretet! – ebben maradtak.