Timföldgyártás, alumíniumkohászat Ajkán a XX.-XXI. században
„A Magyar Bauxitbánya Rt. 1937 áprilisában – miután a nyirádi bauxitbányászat egyenletesen kiváló minőségű bauxitot termelt – arra a következtetésre jutott, hogy erre érdemes a közelben egy nagyobb kapacitású timföld- és alumíniumgyárat létesíteni. Minekután a tőke rendelkezésre állt, a tőkéscsoport benyújtotta a telep alapítási kérelmét, amit Devecser község elöljárósága elutasított, újabb helyet kellett keresni.”
Timföldgyártás, 1. sz. gyár építése (1943.-1971.)
Ajka alkalmasnak bizonyult egy erőmű, timföldgyár és alumíniumkohó telepítésére, megépítésére, hisz minden feltétel biztosított volt a gazdaságos termeléshez, miután az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. vállalta egy erőmű megépítését. 1940. szeptember 12-én aláírták az alapítási okiratot, mely alapján:
„A Magyar Bauxitbánya Részvénytársaság tósokberéndi gyártelepe a Székesfehérvár-Szombathely közötti vasútvonalon fekszik, másik oldalon egy létesítendő műút és a Csinger-víz határolja. A gyár tervezett kapacitása 20.000 tonna/év timföld és 10.000/tonna/év alumínium.”
A gyár ügyeinek vezetője Zsilinszky Gábor, a helyszínen a beruházás vezetője, irányítója vitéz Petneházy Antal igazgató lett. 1941. február 1-jén lépett be a gyár kötelékébe Gebefügi István. Az ő feladata a gyár tervezésének megindítása. 1941februárban elkészültek a helyszínrajzok, megépültek a felvonulási épületek, megkezdődtek a földmunkák a durva tereprendezéssel, s elindult Ajka település is a várossá válásának útján. 1942 májusában volt az építkezés csúcsidőszaka, ekkor 1299 fő munkavállaló dolgozott a munkaterületen. A létesítmény a tervek szerint 1942. augusztus 6-án indult volna, de a gépi berendezések vontatott ütemű szállítása miatt erre csak 1943. február 5-én kerülhetett sor.
„Magyarországot mindkét világháború befejezésének pillanata a vesztes oldalon találta.” A második világháború után – hasonlóan az elsőhöz – jóvátételt kellett fizetni. A termékben leróható jóvátétel egy részét az ajkai vertikum dolgozói állították elő.
Meghívóm az átadási ünnepségre
A 2. sz. gyár építése és a két timföldgyár fejlődésének szakasza (1968.-1992.)
„Az 1960-as év elején mutatkozó alumíniumipari válságot világpiaci konjunktúra követte, ami fémhiányt okozott.”
„1962-ben megkötötték a Magyar-Szovjet Timföld- és Alumínium Egyezményt, ami hosszú távra meghatározta a magyar timföld-, alumíniumipar lehetőségeit.”
1964-ben született meg a Nehézipari Minisztérium döntése arról, hogy Ajkán egy 480.000 tonna/év kapacitású timföldgyárat kell létrehozni, megtervezésére az ALUTERV kapott megbízást. Az államilag kiemelt nagyberuházás első szakasz munkáinak indítására 1971. december 14-én került sor, egy évre rá már be is indult az 1972. május 31-ig tartó nedves üzemi próbája. A VIII. sz. kalcináló kemence próbaüzemi indítására 1972. június 28-án kerülhetett sor, a VII. sz. kemence esetében pedig november 12-én.
Amíg az 1. sz. gyár építésénél kevés volt a megfelelő ismerettel rendelkező szakember, addig a 2. sz. gyár beruházásánál, üzemeltetésénél már timföld-, alumíniumiparban jártas, rutinos munkaerő állt rendelkezésre, mert szerelés közben tervezőként, beruházóként, kivitelezőként, üzemeltetőként a szakemberek részfeladatokat láttak el, megismerhették az új gépi berendezéseket, így az üzemrészek beindítása szinte zökkenőmentesen zajlott. Szakmunkásképző iskolákban, szaktechnikumokban megfelelő mennyiségű vegyipari munkást, karbantartáshoz szükséges szakembert, középvezetőt képeztek.
A beruházási költségkeretből hétszázhúsz lakás épült, ez nagy vonzó erőt jelentetett, munkavállalók az ország egész területéről települtek a városba. 1974-ben a gyár elérte, sőt meg is haladta az évi 240.000 tonna/év termelési szintet. 1978-ban sor került a két gyár összekapcsolására. 1989-ben a termelési szint közel 490.000 tonna/év.
Termékszerkezet váltással a piacon maradásért
Sokáig a kohászati minőségű timföldre és alumíniumtuskóra volt igény a világpiacon, majd gallium, homokszerű-, és mikronizált timföld, szárított hidrát, különféle alumínium öntvények gyártása, tehát speciális termékek előállítása lett a cél, mert ezekre volt kereslet.
Az ajkai gyár gyártás- és gyártmányfejlesztése korán alkalmazkodott a piaci kereslethez. 1958-ban az MTA Műszaki Kémiai Kutató Intézet és a Veszprémi Vegyipari Egyetem közösen kidolgozta a timföldgyári körfolyamatba illesztett gallium kinyerésére alkalmas technológiát. A termékstruktúra további bővítésének céljából az MTA Műszaki Kémiai Kutató Intézettel együttműködve 1987-ben fél-üzemi mértékben megkezdődött a szintetikus zeolitgyártás. A páramentesítő adszorbens kísérleti gyártása 1988-ban befejeződött, így beindulhatott az üzemszerű termelése.
Epilógus a gyár történetéhez
1990 végétől a gyár életében egy újabb korszak, a leépülés szakasza kezdődött. 1991-ben leállították az alumíniumkohót. 1992. augusztus 1-jén az 1. sz. timföldgyárban megkezdődött a gyártási körfolyamatban lévő hasznos anyagok kinyerése, a berendezések konzerválása.
Amíg a kohászat megszüntetésekor az ott dolgozóknak még munkalehetőséget tudott ajánlani a társaság, addig az 1. sz. timföldgyárnak a leállításakor már sok munkavállalótól meg kellett válni. (Megjegyezzük, hogy a vertikum fénykorában több mint 3000 főt foglalkoztatott.)
„2001. december 8-án az ajkai Timföldipari Kft. kiemelkedő teljesítményéért Nemzeti Minőség Díjat kapott.”
Ajka és a vonzáskörében élő embereknek – a Timföldgyártás és Alumíniumkohászat Ajkán a XX. században címmel megjelent gyártörténeti kiadványból helyenként tallózó krónikásnak is – ez a gyár nem csupán aprítógépeket, autoklávokat, tartályokat, kemencéket, elektrolizáló kádakat, kohászati, öntő, vegyipari gépeket jelentett. Hanem feltalálókat, kutatókat, fejlesztőket, tervezőket, folyamatirányítókat, számítástechnikai szakembereket, bányászokat, öntőket, kereskedőket, üzemeltetőket, munkáskezek sokaságát, akik nemzeti ünnepeken is három műszakos munkarend szerint munkába indultak, sajátjukként védték a gyárat háború és árvizek idején. Jelentette nevesítve Lontai Jóskát, az első kohászt, a kalcinálós Dancs Sándort, Juhász Aladárt, a román király volt sofőrjét. Szentesit, a kovácsot is, aki, ha az üllőre ütött, dalolt a kalapács. Vitéz Petneházy Antalt, Gebefügi Istvánt, Sitkei Ferit, dr. Sándorfi Katit, dr. Marschek „Zoli bácsit”, az igazgatót, aki – figyelmeztetve gépkocsivezetőjét a pontosságra – gyalog indult el tárgyalni Budapestre, s mind, a fel nem sorolt névteleneket, családok sokaságát, akiknek évtizedeken át munkát, otthont, kenyeret, életteret biztosított.
Kiemelt hírként reppent az internetes hírportálokon, újságok hasábjain a világba: 2013-ban Ajkán végleg megszűnik a bauxit feldolgozás, a gyár nedves üzemi termelése, ezzel párhuzamosan szakaszos ütemezésben újabb munkavállalóktól kell megválni.
Ha a belváros kapujában található Rátonyi József szobrász alkotta „Városépítő” szobor előtt megállunk, kitapinthatjuk benne az idő múlásával már arctalanná lett munkások, névtelenek hadát, Ajka várossá válását és a megkerülhetetlen kérdést: hogyan tovább!?