Rendhagyó beszélgetés Magyarország hatvanharmadik városával
A Torna-patak partján sétálgatok. Elnézem a mindig rohanó embereket, s gondolatomban felidézem a helyet, hol születtem. A víznek csacsogásában visszahallom a kenderkötegeket mosó földművesek vidám kacaját, a mosóteknővel ladikozó, fahidakon fogócskázó gyerek zsivajt, a szigetek zugának diszkrét csendjében csent gyermeki csókok varázslatos ízét, a cséplőgépek zümmögését, a malmok vízikerekeinek locsogását, a munkára figyelmeztető “gyári duda” rikoltását, s a madarak hangjában “Szó-mi bácsi” hegedűjének húrjain életre keltett nóták dallamát, mely a Löbl-kerthelyiségből szűrődik.
Nem nagyon szeretem ez effajta ünnepléseket. Ebben a korban nem hangoztatja az ember sem az életkorát. Még ifjú vagyok, egyszer ötven éves. Nem tudom, miről szóljak, mit hallgassak el.
Sokan vannak így.… Legjobb, ha semmit!… Előttem egyébként is nyitott könyv az életed.
Ne mondd!… Zavarba hoztál.
Képzeld!… Magam fáklyával a kézben köszöntöttem születésedet.
Sáros falucska voltam.
Emiatt nem egyszer korholtalak. A Gyár utcádon téglákat raktunk a járdának nevezett területre, hogy közlekedni lehessen. A vasútállomásnál is sártenger volt esőzés után. Az idelátogató legszívesebben visszafordult volna, amikor leszállt a vonatról
…de volt állomásom!
Na és!… Patakjaid meg állandóan fenyegettek.
…Szép kastély, arborétumnak beillő kertem volt, hangulatos kiskocsmák, lakótelepeimmel te is büszkélkedtél.
Az a múlt. Ezeket készen kaptad. Puzdor, Nirnsee , Kossuch, Petneházi hozta létre. – Szüleid nem mesélték? Bevallom neked, én mindig szerettelek.
Úgy, sárosan…? Ez vallomás. Akkor, jelentek neked valamit!
Hetven esztendőt! … ez nem kevés.
Te itt születtél?
Anyai – de különösen apai – ági őseim is ezen a tájon látták meg a napvilágot. Itt dolgoztak, s amennyire néhány család képes alakítani, formálták is arculatod, iparod, kulturális életed. Az Ajkayak és a Vörösök…, unokájának mondhatom magam. Vörös volt az apai dédanyám. Talán kicsit Fekete István is rokon – anyja jóvoltából -, meg Molnár Gábor, hisz őt Hianek lány – szintén rokon – adta az országnak. Kicsi a világ, így “aztán”, szegről- végről sokakkal atyafiságra kerülhet az ember, ha keresi a múltját. Nyugodt szívvel állíthatom: – “Nekem nem térkép e táj, nekem szülőhazám…”
Manapság mindenki a nagy “elődöket” keresi.
Attól még igaz lehet, amit állítottam. Kettőnk élete nagyon egybefonódott. Évtizedeken át én tudósítottam a Közép-Dunántúli Napló hasábjain fejlődésedről. Emlékszem, az egyik írásomnak azt a címet adtam: “Sártengertől a virágóráig”.
Gondolom, alaposan lefestettél az olvasók előtt.
Szép fiatalságot, jövőt reméltem neked. Így erről szóltam az újságokban, …néha gondjaidról is.
Sok volt a jövőbelátó ember, azt is mondogatták, új nevet kapok. “Bakonyaljaújváros” leszek – híresztelték – , meg, hogy villamos fog járni az útjaimon. Egyik sem lett igaz.
Voltak nagyot álmodók. A nevedben sem lelek kivetni valót. Ajka. A Bakony hegység szája, a Kis-alföld kapuja, ajaka, … Ajka. Egy széplány ajakáról hány költő regélt!
Másról beszélsz!
Szép, nagy kórházat, művelődési központot, sportcsarnokot, vásárcsarnokot, buszpályudvart, szökőkutakat, házak sokaságát, több ezer munkahelyet, gyermeket, számos köztéri szobrot kaptál, hatalmasra nőttek gyáraid, … kételkedhettem a jövődben?
… meg a salakhegyeket. Ezek tetszenek?
Nem vagyok odáig értük, … bár én ezek láttán is érzek valamit.
Furcsa figura vagy, hallod. Semmi szépség nincs bennük.
Ez igaz, … de figyelj rám! Ezekről a salakhegyekről nekem az egyiptomi piramisok, meg a belváros északi kapujánál felállított “Városépítő” szobor jut eszembe. E szoborban, a piramisokban, a salakhegyekben benne érzem az egykor utcáidon menetelő, gyárat, házakat építő rabok lépteit – névtelenek hadát – , mérnököket, munkásokat, egy elmúlt kor embereinek százait, akiknek nevét nem említi a történelem.
A vonat ablakából kitekintve ezt senki nem érzi, …nem egy turistacsalogató látványosság.
Csodáljuk a piramisokat? …Igen. …Ezekben a mesterséges képződményekben is benne érezni a rengeteg emberi kínt, talán már előre a “Gulag”, “Recsk”, “Csatlós-, Táncsics- telepeken raboskodó emberek kínjait. Ezekben a szürkeségekben benne rejlik a világháborús jóvátétel ténye, a te várossá válásod, a vidám barakk. Talán még a mai munkanélkülinek sorsa is, …mementóként.
Milyen rabokról szóltál?
Azokról az emberekről beszélek, akik az ötvenes években itt Ajkán raboskodtak, mert nem tudták teljesíteni a beszolgáltatási tervet, a másként gondolkodókról, a kuláknak nevezettekről, volt polgári családokról, katonatisztekről. Ma már néhány “Csatlós-telepi” barakk épület, Gyár utcai “smasszer” ház emlékeztet azokra az időkre, amikor fegyveres őrök őrizték az üzemeidet. Ez a “szülőid” sorsa volt, s rajtuk keresztül a te életed.
Erről szüleim nem is meséltek.
Én is később tudtam meg, hogy amikor én születtem, akkora hó esett, oly hideg tél volt, hogy csak egy héttel később lehetett megkereszteltetni.
Mesélj még a gyermekkoromról!
Amikor az idelátogató leszállt a vonatról, itt sártengert talált, de ha jobban körülnézett, kultúrházakat, mozikat, cukrászdákat, szabadtéri színpadokat, iskolákat, és ami talán a legszembetűnőbb, igazi emberi közösségi életet.
Gyönyörű a Város-ligetem. Fekete István kőbe vésett állatfigurái sok látogatót vonzanak. Nem?
A posványos Hinger-tó? …Hajaj! …emlékeket idéz. A jeget vágók fejszéinek csattanását, a kaszát suhintó paraszt ember izzadását, margarétás rét illatát, a munkások-értelmiségiek összefogását, akik kéz a kézben – nem kényszerítve – itt dolgoztak, hogy szebbé varázsoljanak téged.
A városliget és környékéről kérdeztelek.
…erre válaszoltam. A szép, hangulatos terület adott volt, csak formálni kellett. Gyerekeimmel, unokáimmal még – mert beléjük oltottuk, hogy szeressenek – mindig a “sóskás rétre” járunk. Az itt, s általuk szedett sóskából készített mártást szívesen elfogyasztják. Itt érezzük meg közösen velük először a tavasz illatát. Fűzfa sípot készítünk, indiánosdit játszunk, lessük, miként viselkedik a fészkelő madár.
Éttermet, uszodát, élményfürdőt, szabadidő centrumot, lakóparkot létesítettem itt.
Annyival leszel szegényebb, amennyi zöld területet kiharapnak a szívedből. Korábban volt itt gyermek sportpálya, játszótér, cölöpvár. Azt a rengeteg munkát sajnálom, amit belefektettek feleslegesen ezekbe a létesítményekbe, de legjobban, hogy kiölték a lelkesedést azokból az emberekből, kiknek kétkezi munkája ezzel semmivé vált.
Nanaa! …Álljon már meg a menet! …Remélem, ezekért nem engem okolsz? Hallottam én vízimalmokról, kripton- és téglagyárról, kastélykertről, vasúti szárnyvonalról, hatlakásos bányászlakásokról,…alumíniumkohóról, műmesteri épületekről. Szót emeltél értük? Folytassam? A szobrok állandó költöztetéseire kidobott pénzeszközök? A munkásmozgalmi szoborcsoport költöztetése a városközpontból, Kossuth apánk szobra már a harmadik helyen áll. Az első világháborús hősök emlékműve is utazott? A Gaál fiú síremléke? Tudod, egyáltalán hol nyugszanak az ő földi maradványai.
Legalább “Flórát” (Borsos Miklós alkotás) hagytad volna, – “…csak magát nekem”, no meg az édesanyám ültette fűzfát, az alatta pisilős aprócska szökőkúttal, mely házunk ittlétére emlékeztetett. Flóra, úgy ahogy volt, szégyenlősen, szerényen, azzal a környezettel, szemnek való volt. Most meg szemeteskukát, vagy szerszámos ládát raktál mellé. Megmutassam a különbséget? Fényképet készítettem róla. Melyik kép tetszik?
Már helyben vagyunk! Ismerős a kép Egymás fejére olvassuk a közös, hibásnak vélt döntéseinket? Te tudod ki volt Gaál László? A hozzád hasonlókból sem hiányzott az ötletelés.
Az ötvenes évek katona halottja. Mi, az akkori diákok, temetésekor a vasútállomástól a Hősök teréig díszsorfalat álltunk. Ajka községtől díszsírhelyet kapott. Tudod a nagy Jugoszlávia “atyja”, Titó tábornagy idejében, a magyar-jugoszláv határ védelme közben lőtték le.“Böczek Pisti” – ha élne – sokat tudna mesélni erről a korról. Egyik május elsejei felvonuláson ő volt a “haldokló kapitalizmus”, másikon meg “Titó láncos kutyája”. Grőber asztalos által készített koporsóba helyezték a bányászok, s mint “burzsuázia” jelképet megúsztatták a Tornában. Többet érdemelt szegény, mint amit kapott a sorstól, ezért is említettem a nevét. Igazi “békeharcos” volt. Ő tudta, mire kellene használni a katonai rohamsisakot.
Masírozott az utcáimon?
Áááá! … Közhasznú munkára fogta, …pirkadatig dolgozott vele, …hogy reggelre illanjon a szag.
Érdekes a történet. Kérdezhetek tőled valamit? – Mi az, ami legjobban hiányzik neked a régi Ajkából?
Nem hiányoznak a guggoló ablakos cselédházak a majorból, a hosszú udvarból. Ezek ablakáig alig tudott lehajolni a Nap. Nem lenne ellenemre, ha hétköznapjaidon eltüntetnéd a Torna-patak partjáról ezeket az ormótlan szocreál korlátokat. Helyette sétányokról álmodok, formás lámpaoszlopokkal. Egyik sétány Vörös Bánd várkapitánynak, a patakparti malmok tulajdonosának nevét viselhetné. Hiányzik a patakról legalább egy vízimalom, egy – a hajdan tucatnyi malomra emlékeztető – épület, talán csárda formájában, energiaszükségletét a patak vize biztosíthatná. Jobban ki lehetne használni vizeidet. Hangulatos kiskocsmák lehetnének. Ünnepek napján a parkjaid valamelyikében délutáni muzsika szólhatna. Ne akarj hatalmasnak látszani. Maradj emberléptékű. Heeej, …de nagyon hiányoznak a nevetni, mosolyogni tudó emberek, akik ráérnek sétálgatni! Akik boldogan élnek itt – nem robotok -, akik képesek gyönyörködni a létesítményekben, amelyek szemük láttán újulnak, templomokban, utcákban, terekben, szobrokban, erdőkben. Akiknek unokái szívesen leülnek társalogni – egy kávé mellett – egymással, … néha veled is, s akik nem rombolják le azt, amit létrehoztak, de hirdetik lokálpatriótaként, …büszkén – már nagyapám is azt állította:
Ajka egy szerethető város!