Minden településhez földterület tartozik. Az ember, hogy tájékozódni tudjon a határban, akár az utcáknak, tereknek, a dűlőknek is nevet adott. Így lett az ajkai ingoványos rét, ahol a szénával megrakott szekér nemegyszer oldalára fordult, Szekérdűlő, no meg a Berek is: Tó-berek’.
Hajdan, amikor a gazdálkodó a Tó-berkére’ indult, nem felejtette otthon a gumicsizmáját, meg a borotvaéles kaszáját, mert tudta, hogy ezekre itt szüksége lehet. A bereki kaszálót a Széles-patak s a Szőlő-hegy határolta.
A szőlőhegyi tetőről lerohanó esővíz a bereki lankán megpihent, ezért legtöbbször vízben állt a rét, így azután nem sok hasznot hozott e határrész a tulajdonosának. Legfeljebb csapadékszegény esztendőkben egy kis szénát,… sarjút, amit kutyafuttában kellett betakarítani, mert ha jött az “Istenáldás”, – a parasztember annak tisztelte az esőt – akkor úszott a boglya. Az iszapos szénát Rózsa – Horváth szomszéd magyar tarka tehene – nem szerette, csak fintorogva rángatta orrát, amikor reggelire a gazdája elibe’ terítette azt.
Az, ami az embernek nem jó, még pompás lehet a szabad növény- és állatvilágnak, a füzeknek, égereknek, melyek ligeteket alkottak a zsombékos, sásos ingoványon. A Berekben soha nem érződött a munka neheze. Itt a szénát kaszáló ember minden suhintására a pacsirta trillával felelt, ettől szabaddá vált a lélek.
A Berekben az őszvég a kosárkészítéshez fűzvesszőt érlelt, a “télember”, …nádat a tetőre. S ahogy befagyott a tó, előkerülhetett a jégvágó csákány, amivel a Hinger és a Schoffhauser hentes-mészárosok hasábokat hasítottak a tó hátából, Fehérvári Konrád kádármester pedig hordódongát az égerfa törzséből.
Régről őrzött emlékképek.
A Berek egykori gazdái már a “Lődi-úton” pihennek. Nem az ebéd utáni sziesztát tartják, mely kijárt a korán kelőnek, hanem örökre szenderednek… a temetőben. Jómagam meg az unokákkal járom a “Tó-berkét”, és még mindig gyönyörködöm e tájban. Látom, átalakult a Berek. Most éppen a hó esik. Vadkacsák úszkálnak a mesterségesen mélyített Városligeti tó jégszorítású befolyójánál. A szigetre ívelő híd hóbundát öltött, rőzse lobban a vízparton, ahonnan nyársra fűzött kolbász- és sonkaillat árad, melyet messzire terít a téli fuvallat.
– Papaaa! Olyan jó itt! – mondja az unoka.
A tűzmeleg eléri a jeget. Serceg, visít a vizes faág. Sötét füstcsík hasítja, vágja a teret, mint ahogy e nap is szeleteli a múltat, jelent, jövendőt.
Harang kondul,… indulunk haza. Csúszkálunk a jégen. Gergő, a fiú elesik. Először véletlen, majd akarattal. …Kacag. Gyerekkorom felszabadult nevetése is lehetne.
Fenn a légben vadludak hangoskodnak, kezemben unokám aprócska keze. Magamtól kérdezem:
– Ő vajon miként fog emlékezni ezekre a pillanatokra?
…Lelkében hordja e táj emlékeit,… a “csokrétás rét” tavaszi illatát,… fülében a fűzfasíp hangját,… szájában a tűzön melengetett kolbász zamatát,… ujjaiban a húsvéti kosárfonás fortélyát,… a fehér pillangó-fogás tudományát… s e ráncosodó kéznek melegét, mely most még óvja, kíséri őt a bereki tó hízott jegén… a túlsó partra?