Magyar Lászlónak Dunaföldváron szobrot emeltek, Mészáros Mihály alkotása
„Felemelő, ünnepélyes pillanat mindig, ha az ember messzi útra készül.” Molnár Gábor utazó, író ajka-csingervölgyi sírjának kopjafáján olvasott sorokat idézve barangoltam Dunaföldvár utcáin, a várban, ahol Magyar László természettudós tiszteletére 1989-ben köztéri szobrot emeltek.
Az emlékmű előtt felidéződött ifjúkorom izgalmas, néhol horrorisztikus olvasmánya, Magyar László dél-afrikai kutatásai, felfedezőútjain szerzett élmények, kalandok sokasága.
Magyar László földrajzi felfedező, tudós 1818-ban Szombathelyen született. Tanulmányait Dunaföldváron, Kalocsán, Budapesten, Szabadkán, Fiuméban, Buenos Airesben végezte. Már diákkorában is a tenger és a természetkutatás állt érdeklődésének középpontjában. 1843-ban Triesztben tengerészkadét lett. Osztrák kadétként érkezett a brazíliai Santosba. Bejárta a Karib-tengert, Madagaszkártól a nyugat-indiai szigeteken át Havannáig. Később a navigálás tudományát elsajátítva másodkormányosnak szegődött az Albatros nevű spanyol hajóra. A hajó kapitánya útközben sárgalázban meghalt. Madagaszkáron Magyart is elérte a kór. A Jóreménység fokán gyógykezelték, felépülése után hajóra szállt, hogy eljusson Rio de Janeiróba. Buenos Airesben tengerészeti tudományokból vizsgát tett, flottahadnagyi rangot kapott. Expedíciót tervezett az Amazonas forrásvidékére, ehhez pénzre lett volna szüksége. A Magyar Tudós Társaságtól anyagi támogatást kért, a tervét gróf Széchenyi István terjesztette elő, kérését ennek ellenére is elutasították az ország nehéz pénzügyi helyzetére hivatkozva, így kutatásainak céljául az inkák földjének megismerése helyett Afrikát választotta.
1850, május 12-én indult a Kongó torkolatához, hogy felhatoljon a folyó forrásvidékére. Bahiados Ingleses-öböl, a Kókusz-sziget, Erdőfok érintésével a dagályokat kihasználva, jó szellőtől hajtva elérte útjának céljait. Bomából, a rabszolga-kereskedelem egyik központjából küldött tudósításaiban élethű képet rajzolt Afrika kései rabszolga-kereskedelméről. A fárószongói vízesésnél látottakról így számolt be: Sokáig némán elmerülve néztem a felduzzadt hullámokat, melyek iszonyúan rohanva mindent elnyelni fenyegettek, és amelyek a folyóban elszórt kősziklákhoz ütődvén, tajtékozva csapkodtak nagy erővel a partnak. Felséges tüneménye a természetnek, melynek láttára a halandó álmélkodva üdvözli a mindenség alkotóját.
1849-ben a Bié-fennsíkon, a Kuitu folyó partján – minek után a helyiek misztikus szertartásokkal a gonosz lelkeket elűzték a kiszemelt területről – letelepedett. A kolóniája kialakítása, benépesítése után a fővárosba, Kombálaan-Bihébe látogatott, hogy tiszteletét tegye Kajája Kajángula fejedelemnél. A fejedelem megkedvelte őt, s barátsága, védelme jeléül – természetesen a menyasszony rangjához, szépségéhez méltó mennyiségű ajándék fejében – hozzáadta feleségül egyik leányát, a tizennégy éves Ina-Kullu-Ozorót. A hercegkisasszony fiúkat szült a kutatónak. Magyar László az afrikai szokás szerint többnejűségben élt. Átlagosan a férfiaknak kettő, de a gazdagabbaknak akár tíz feleségük is lehetett. Ozoro révén remélhette, hogy öröklési jog alapján, egyszer majd Bié tartomány trónjára a fiuk kerülhet. Biéből portyázva ismerkedett Lunda-országgal, a Muata Jamvó bantu törzzsel, akik a Kongó-medencében nagy kiterjedésű birodalommal rendelkeztek.
1850, február 20-án a Kongó és a Zambézi folyók területének feltérképezésére vállalkozott. Belső-afrikai útja 1852-től két évig tartott. A Cubango folyó és az Okavango-mocsár vidékén egy addig ismeretlen népet fedezett fel, az angolai busmanokat. Harmadik afrikai utazása majdnem az életébe került. A Zambézi folyamrendszerét és a Kuanza mellékfolyóit kutatta, amikor karavánját támadás érte, megsebesült. 1856-ban visszatért Biébe, itt éppen belháború dúlt, apósát, a fejedelmet meggyilkolták, neki is menekülnie kellett, mindenét elveszítette.
Tudományos munkásságát, felfedező érdemeit kora – jelentőségéhez képest – nem méltányolta. 1857-ben a bécsi Császári és Királyi Földrajzi Társaság, 1859-ben pedig az Akadémia is tagjává fogadta, az utóbbi gondozásában, anyagi támogatásával adták ki naplós tanulmánykötetét. 1864. november 9-én, Ponto do Cuióban halt meg. Szombathelyen, Dunaföldváron, Kalocsán iskolák, utcák, köztéri szobrok, táblák emlékeztetnek a tudósra.