A Templom-domb észak-nyugati oldalánál, a szedresben, már az ibolya nyiladozik. A domb mélyén, az óvóhelyen megbúvó családok el is felejtkezhettek volna arról, hogy Ajkától nyugatra még háború dúl, ha a szövetséges repülők vonulásának moraja nem zavarná ezt a tavaszias képet. Az angolok! – állapították meg az evangélikus templomtoronyban tartózkodó amatőr figyelő felderítők. 1945. március 25-ét írtunk. Virágvasárnap volt, hajdan ezen a napon vonult be Jézus Jeruzsálembe, és 1945-ben ekkor foglalták el Ajkát az oroszok.
Másnap, azaz hétfőn, Sanyi bátyámmal ott álltunk a mostani Petőfi Sándor és Semmelweis utca kereszteződésénél, vártuk, hogy az orosz szekér-konvoj elhaladjon és átmehessünk az úttest túlsó oldalára. Riadócsendben naponta megtettük ezt az utat hazáig, hogy az egy szem kendermagos tyúkot – mely naponta megajándékozta a családot egy-egy tojással -, megetessük. Kincs volt ez a tojás azokban az ínséges napokban. Hazaérve látjuk ám, hogy a tyúkól ajtaja nyitva-tárva, az ól lakója sehol. Se tyúk, se tojás. Elkezdtük hívogatni a kendermagost. – Pi-pipí –pííí!! – Máskor tyúkunk eleséget remélve repdesve szaladt felénk, ekkor viszont semmi mozgást nem tapasztaltunk a ház körül. Ahogy jobban körülnéztünk, látjuk ám, hogy a szomszédék kertjében, a nagy diófa alatt, egy orosz katona tüsténkedik. Ahogy meglátott bennünket, csapot–papot hagyva maga után, elinalt. Közelebb érve azt is látjuk, hogy az általunk keresett kendermagos, lábánál felkötözve, tollazatától szárazon megszabadítva, egy katonai nadrágszíjjal felfüggesztve pucéran hintázik a vastag faágon.
Hát, ily módon távozott az élők sorából, s így vált a háború áldozatává a család féltett, dédelgetett kendermagos tyúkja, s így jutottunk hozzá egy kis friss tyúkhúshoz, …no meg, egy orosz katonai nadrágszíjhoz is. Évtizedek távlatában a történteken ma már csak mosolyogni tudok, s azon töprengeni: – Vajon a tyúkot zabráló katona miként pótolta az államkincstári hiányt?
