A csodakerékpár, avagy egy kerékpár csodája

Olyankor mondták az öregek: – “Veri az ördög a feleségét!”, – amikor süt a Nap és esik az eső. Akkor is ez  esett meg amikor valami különös történt egy kerékpárral.

A városban hétágra sütött a Nap, de a hegyek lábánál, hol egy vastag drótkötélen a kőszenet szállító csillék lovagoltak, szitált az eső, amikor kerékpárral egy kislány és öregapja arra kerekezett. Céljuk a Park-erdő.  Meredek az oda vezető út. Egy hagyományos mezei kerékpárral, amilyenen ők közlekedtek: – nincs olyan erős izomzat, mely képes lenne megbirkózni azzal.

Így hát Viki, – mert így hívták a kislányt – no meg öregapja kénytelen-kelletlen, de leszállt a lóról, azaz a kerékpárról és gyalogosan indultak a több kilométeres  erdei útnak.

– “Bilok én menni” – jelentette ki a kislány, amikor a papa nagyokat nyögött, ahogy tolta a kerékpárt.

Vikike, hogy könnyebb legyen, hozzásegített.

Ketten, most már együtt nyögve, hamar felértek a sok százalékos emelkedésű meredekségen.

– Most szusszantunk! – lihegte az öreg.

Viki követte a mély légzésben öregapját, s nagyokat szívott a bakonyi friss, záportól is átmosott levegőből.

– Induljunk, hosszú még az út! – szólt az invitálás.

Az erdőszélen, az út mellett virágok nyíltak.

Viki gyűjtött is szaporán azzal a céllal, hogy hazaviszi a nagyanyjának.

– Kár még leszedni! … Elhervad az – magyarázta az öreg, de Viki konokabb annál,  hogy akaratán változtasson.

– Nem “szálad” el. Majd sietünk haza – adja tudtul, hogy ő bizony tántoríthatatlan a kérdésben.

A hegy oldalából fák törtek az égnek. – Nyúlik a derék a völgyben az éltető fény eléréséért – állapították meg az egyenes fatörzsek láttán. Letámasztották a kerékpárt és felkapaszkodtak egy fához, melynek gyökerei meredeztek. Nagy a földkorrózió, nehezen kapaszkodott a fa. Azt hiszi az ember, egy  enyhe légfuvallat elég, hogy elvágódjék az út irányába.

A gyertyános, bükkös erdőt néha felcicomázza a természet egy-két fehér törzsű nyírfa vagy örökzöld. A nagy, nyári melegben korán hullnak a levelek – állapították meg, ahogy az avart szemlélgették. –  Visszatérve az útra, látták: víz csurdogál.

– Papa ez patak? – kérdezte a kislány, ahogy megpillantotta az érként csordogáló esővizet.

– Az esővíz igyekszik  a völgy felé, ahol a Csinger-patak várja már ölelő karjaival – mesélte a papa az unokának.

Elérték az úti-célt, leültek a szabadtéri színpadra és falatozni kezdtek. A Rózsi mama – szokáshoz híven –  mindig csomagolt egy kis elemózsiát, ha nagy útra indultak. Amikor befejezték a rágcsálást, megszomjaztak. A csomagban víz is volt, de ők odafutottak az erdei csaphoz szomjukat oltani.

Kezet mostak kavics-szappannal. Alaposan megdörzsölték kezeiket, bő vízzel lemosták.

– Itt a pohár! – mutatta összekulcsolt kezét a nagyapa.  Kézfejét a víz alá tartva könnyedén szürcsölhette magába a vizet. A kislány követte öregapját.

– Belement az “ollomba” a víz! – már-már sikított, de öregapja tréfás közbeszólással elterelte figyelmét.

– Kilátott már ilyet? – mondta csodálkozva. – Hát, te egy elefánt vagy? Az elefánt szürcsöl az ormányával.

Erre aztán a sírás helyett nagy kacaj lett.

– Papa “moszt” én elefánt vagyok?

– Miattam!

– Én inkább fakopács,… én “halkály” leszek. Keressünk “halkályt”!

– Menjünk oda a hegy meredekéhez? – mutatott a színpad irányába a papa.

– Ühüm, ott jó lesz! – bólogatott az unoka.

– Tudod mit? Énekeljünk! – javasolta a kislánynak öregapja.

– Mit énekeljünk? – érdeklődött az.

– Találj ki valami szépet!

– Azt énekeljük, hogy… “Eltölött a kocsi keleke,…”

Vígan szólt a nóta. Szerencse, hogy nem sokan jártak ez időtájt erre,  mert könnyen hihették volna, hogy az öreg és unokája megkergültek.

Dalolgatás után fogócska a színpadon.  Az öreg leült –  Papaaa még! – kérlelte az unoka a már kissé fáradtnak tűnőt.

– Naaa, nem bánom – tápászkodott az fel ültéből. – De csak ennyit! – mutatta ujjával, hogy egy keveset.

A magas hegyek mögött, bár még messze volt az est, hamar alkonyodott. Haza indultak. Vígan rótta a kerékpár kereke a métereket. Kontrázni, fékezni kellett, nehogy megszaladjon. Hamar beértek a városba. Viki volt az irányjelző. Kitűnően működött, mígnem…  a  kerékpár, … önálló életet kezdett.

– Nézd csak Vikikém! – hívta fel a figyelmet az öreg. – Képzeld, én arra akartam menni, de ez a kerékpár megy arra, szinte magától.

– Tényleg! – állapította meg Viki a helyzetet, amikor a kirándulás fáradalmától egy kicsit álmosodva feleszmélt, hogy letértünk a hazafelé vezető útról. – Papa ez megy magától?

– Látod, hogy nem hajtom. Csak gurul, gurul és kanyarodik.

– Papa ez a Mónika “cuklászda”! – kerekedett nagyra Viki szeme.

– Hát még ilyet! … Ez a kerékpár tudja az utat? … Nem is akartam!

– Ez egy “csodakelékpál”! –  lelkendezett az unoka. Nekünk van egy “csodakelékpálunk”.

A cukrászdában a kislány kezébe vette a cukrász-nénitől a hőn szeretett csokifagyiját. Amikor a fagyi elfogyott, a Papa kipattintotta a kerékpárzárt.

A járdán egy férfi állt. Viki megsimogatta a kerékpárt, s a férfi elé lépett és ezt mondta:  – Ez ám egy “csodakelékpál”. A papa nem “isz akalta”. Nem “isz kol- mányozott”,  “ész mégisz” tudta,  hol a Mónika “cuklászda”!

Az idegen kacsintott az öreg felé.- Szerencséd van kislány! – mondta – Hej de sokan óhajtják, hogy legyen nekik egy ilyen kerékpárjuk!

– Miért Papa? – Valóban…? – S mi hajtotta a kerékpárt?

–   Talán a szeretet! – ebben maradtak.

 

Hozzászólás:

hozzászólás