A Dombom, a Víztükröm, a Medencém, a Koszorúm, egész életem kísérője, tanúja. Akár az anyja méhében a gyermek, benne is a szeretet, a hűség a ragaszkodás öltött testet, s engem, a hűtlen gyermeket mindig haza vár.
Az én Dombom reggelente megfürdik a Víztükrömben. A Nap meleg szellőjével törülközik, lábát piócák, apró halak csiklandozzák, testét kis ürgék masszírozzák, az évszakok milliószínűre festik a haját, s a reggelente a táncukat lejtő gólyák, kócsagok, sirályok, szárcsák, vadlibák, vadkacsák borzolják, börzölgetik, csinosra igazgatják, ha hírét veszi, hogy érkezem.
A Dombomat a Koszorú övezi, melynek levelein falvak nőttek ki, s mind a hat levele hozzám tartozik. Ezek a levelek hegyekké magasodtak szépen, körben, s időtlen idők óta fentről figyelik a belőlük kinőtt gyermekeiket. Mindegyikről tudják, hogy élt, mivé vált, merre járt, vagy hűségesen itt maradt dicsőíteni őt, az anyát, a Medencét.
Egyik levelén nagyszüleim s apám a testvéreivel élték egy sokgyermekes család életét. Egy másik levelén anyám született. Harmadik levele testvérem születésének emlékét őrzi, a negyedik levél a születésemét. Ötödik levelén gyermekkoromat éltem, majd felnőttem, szüleimmel, testvéreimmel. Az ember által megcsonkított hatodik levelén pedig férjemmel, gyermekeimmel dolgoztam, üdültem, pihentem, s onnan, a világ tetejéről elbűvölten gyönyörködtem a Medence semmi máshoz nem hasonlítható szépségében. Ez tehát az én Koszorúm, ahol az esti szellő, a hegy koncertet játszik. Művészek ihletője, alkotásaik színhelye.
A Medencém közepén, a Kornyi-tóban, a náddal, sással dúsan benőtt Víztükörben – apám, gyermekeim pecáztak réges-rég, – álmaimban mindig visszajár e kép.
Egyszer aztán jött az élet vihara, és elsodort. Lesodort a Koszorúmról, kivetett a Medencémből, messze a Dombomtól, a Víztükrömtől, éltető elemeimtől, pedig eredendően nem vagyok hűtlen, csak hát, ilyen az élet, így nyílt ki sorsvirágom, mely mostanában már hervadóban látszik.
– Ám, a Hűtlen Gyermek gyakran visszajár, unokáit is magával hozza. Hívja őt az élő testvér, a szülők, s az elment testvér örök nyughelye, a Domb, a Víztükör a Medence, a Koszorú, ezerszínű ruhájában. Minden egyes látogatáshoz kacéran kiöltözik, más-más hangulatú jelmezt ölt magára. Nyáron testét kakukkfű parfümmel illatosítja, ősszel csábosan kínálja csipkebogyó terméseit, így hízelegve marasztalja napestig a Hűtlen Gyermekét, amíg a Nap már a sok történelmi csatát megélt szomszéd Csobánc vár fáradt, megkopott vállára nem ül, s búcsút intve bíbor színeivel, égi tüneményként bearanyozza a szülőföldet, a Kálok-medencéjét.
Szarka Rozália – Sipos Ottó Tibor