A Kerek-erdő közepétől órajárásnyira, valahol az erdő szélén, volt egy takaros házikó. E háznak piros zsindelye, kicsi tornya, rácsos ablaka volt, melyen az ébredő Nap áttörte a fák lombozatát, be-be kukkantott a szobába, hogy bearanyozza erdészék ébredését.
Az erdők- mezők népe csodájára járt a mindig takaros házikónak. Csodálták a kertjét, s a forrásvízétől hűsített patakot, s élvezték a kertben frissen boglyába gyűjtött széna illatát.
Ebben a mesés környezetben élt a megözvegyült erdész, a vöröses szöszke leányuk Ildikó, s a kerti lakosztállyal bíró, álmosságáról , elhíresült, füle-, orra hegye-fekete, fehér bundájú kedvenc, a Szundi kutya.
Egy napfényes reggel, amikor Ildikó kilépett a házuk teraszára kutyáját kereste, aki rendszerint a ház csöpögőjében szundikált, nem találta ott.
– Szundi! … Szundi! – kiáltozta rosszat sejtve, kutyusa nem futott hozzá, nem dörzsölődött lábaihoz, nem leste kezének minden mozdulatát, mellyel a kocsonyából maradt cubákot hozta. – Kiskutyám, … kutyulikám! Gyere a gazdihoz? – hívogatta kedvesen – Bújj már elő! – ismételte, sokadszor előbb bánatosan, azután mérgesebben is. A gyümölcsösben található kutyaházhoz sietett. Bekukkantott egyszer, kétszer hátha ott szundikál a kedvence. – Ott sem találta. – Eltűnt a kutyám! Csak nem a róka marta meg? – aggályoskodott kezdett.
Bandinak, az erdőkerülő fiának, az erdőszéli házikó mellett vezetett az útja, s hallotta a Ildikó kétségbeesett kiáltozását – Csak nincs valami baja lánynak? – láttam, édesapja elhajtott a terepjáróval. Rögvest szaporázta lépteit, hátha kell, mielőbb sürgős segítségére lehessen lánynak. – Mire fel, ez a kétségbeesés? – érdeklődött, ahogy lány mellé érkezett.
– Nincs meg a kutyusom! … Ő nem egy kóborló állat – vette védelmébe kutyáját, – Baja esett, mert ha nem , hívásomra rég előbújt volna.
– Az a füle- orra hegye fekete fehér kutyát keresed?
– Láttad talán? – csillant a lány szeme.
– A patak hosszában sétálgatott őkegyelme.
Ildikó az erdész lánya , s az erdőkerülő fia járta a patak völgyét. A meredek sziklafalhoz érkeztek melyen egy mély üreg volt. Bandi belekukkantottak a lyukba, ahol meglelte a békésen szunyókáló Szundi kutyát.
Ildikó boldogan ragadta karjaiba békésen szunyókáló kutyusát. Haza vitték. betették a kutyaólba, ahol a csavargó a kalandozástól kimerülve még több órát aludt. Amikor kinyitotta szemét, körül nézett, s nagyot vakkantott. Azt gondolta, hogy nagyon rosszat álmodott. Ildikó az almáskertben szedegette a hulló gyümölcsöt, meghallotta, hogy kutyusa ébredezik. Füttyentett egy nagyot. Szundi rohant Ildikóhoz Itt vagyok gazdám jelentkezett a gazdájánál
– Megszomorítottál te eb. A csuda vigye a dolgodat, – miközben kutyáját dorgálta, Bandi a kerülő fia érkezett kerékpárral. A táskájában kalapácsot, lécezőszeget hozott, s ahhoz a nyíláshoz ment, ahol Szundi kutya megléphetett.
– Ahol a kutya feje kifér, ott a teste is – morfondírozott, s nagyot ütött a kalapáccsal a szegnek fejére, amitől az dalolva futott a keresztgerendába. – Az almatolvajok legalább a kerítést hagynák volna békén – zsörtölődött a fiú, aki arra a következtetésre jutott, bizonyára az erdei állatok bontották meg a kerítést , az itt keletkezet rés csábította Szundi kutyát az éjszakai kiruccanásra.
Bandi segített a hullott gyümölcsöt a ládikóba szedni. – Jól jön egy kis csemege a vadkocáknak – gondolta. Ildikó szakított egy gyönyörű piros almát a fáról, kifényesítette azt, és átnyújtotta a fiúnak. Az alma az összetartozás jelképe, a csábításé is.
Ildikó és a fiú naponta találkoztak. A tanítási szünetben együtt sétáltatták a Szundi kutyát. Nagyokat kacagtak, boldogok voltak. A füle-, orra hegye fekete, fehér kutya emelt orral büszkén szaladgált mellettük, miközben hármasban hallgatták, miként dalol az erdő.