A szomszéd Ida néninek volt egy gyönyörűséges fehér-ezüstszürke szőrű cicája. Cirmi a falusi, ünnepi délutánok csendjében mindig ott hancúrozott, szunyókált a kemencés-tűzhely magasának melegében, közben az egeres rétről álmodozott, s képzeletében az utcabeli kutyusokkal fogócskázott, s mezei egerekkel cicázott.
Cirmi ilyenkor se látott, se hallott, így történhetett, hogy nem hallotta meg gazdájának intő szavait:
– Te macska! Rá ne ugorj a tűzhely platnijára!
Mivel nem hallotta, figyelembe sem vehette. Sőt, ennél is több! Meg sem tanulhatta, hogy az is lehet forró, ami nem sárga, nem piros, nem gőzölög vagy füstöl.
Egyszer, amikor kuckójából lefelé menet dobbantónak használta gazdája ecetes korommal feketére mázolt tűzhelyének fedelét, alaposan megégette a tappancsait. Cirmi cica saját kárán tanulta meg, hogy a tűzhely öntöttvasa akkor is lehet forró, meleg, hogyha az éppen mérges barna, vagy fekete.
Tudatlanságának, figyelmetlenségének nyomait élete végéig viselhette, s ami ennél is szörnyűségesebb, ettől a naptól kezdve gazdája „Buta Macskának” nevezte, ami őkegyelme büszkeségét felettébb sértette.
Cirmi rég elköltözött az élők világából, de emlékezetemben él, unokáim pedig a róla szóló történetből tanulták meg, hogy a felnőttek féltő, óvó figyelmeztetéseire érdemes figyelni.