Tartalmas évek, az élet iskolájában
Veszprém, Sümeg, Ajka – – Amikor ezerkilencszázötvenben, az akkor tizennégy-tizenöt éves fiúk és lányok a családi kötelékből kiszakadva Veszprémbe érkeztek tanulónak, gyerekfejjel még nem gondolták, hogy az élet kemény iskolájában teszik meg az első lépéseket.
Legtöbben kis falvakból jöttünk az Építőipari Technikum első osztályába Szegényes öltözékben, bátortalanul – emlékezett erre az „Őszinte barátság, szeretet” címmel a családjának papírra vetett emlékezésében, Jolika az egykori diák. – Döbröntei Éva igazgatónő fogadott bennünket, aki anyánk helyett, anyánkká vált. – Lányok! Minden kezdet nehéz, nem csak nektek, mindenkinek! – indított bennünket iskolás utunkra, miután a kollégiumi házirend ismertetését befejezte. A szobáinkban háromszintes vaságyak, vasszekrények, kopottas asztalok, székek. Reggelente ébresztő, szobai rend, torna, tisztálkodás, étkezés, sorakozó, majd legtöbbször „Egy a jelszónk, a béke” indulót énekelve átvonultunk a Vörös hadsereg utcai diákotthonból, a Tolbuchin utca 6. számon lévő iskolába. Az első óráink képességfelmérővel teltek. Apróbb kudarcok jöttek, hisz az általánosban megszokott jeleseink igencsak elmaradtak. Szaporodtak a rajzfeladataink, ritkán jelentkezhettünk kimenőért. Gyakorlati munka a küngösi gazdaságban, Sztálinvárosban, többen meg a siófoki építkezéseknél ismerkedtek a „malter ízével”. Nyári szünetben várt otthon a krumpli- és kukoricaföld, meg a Noszlopi Tanácsnál vállalt munka, hogy pénzt keressek a következő tanév kiadásaira. – Nagyot néznének gyerekeink, unokáink, ha mostanság így telne a vakációjuk – fűzte elbeszéléséhez a most már fehérhajúvá lett asszony. Az osztály tanulóinak egyik része nyári gyakorlaton a várpalotai lakásépítéseknél dolgozott, másik brigád a pétfürdői vasútállomás épületeit falazta. … én ezek között voltam. Az épületek állnak, s ha arra visz a vonat, mindig arra gondolok, hogy ezekben a falakban a habarcs kötésével megmerevedett a két kezem munkája.
Az ipari üzemekben megnövekedett a vegyipari technikusok és mérnökök iránti kereslet. Több diákot iskoláztak vegyésznek, kellett a hely, ezért az építőipari technikusi képzés Veszprémből, Sümegre költözött. Kemény évek állt előttünk, ám azok, akik eddig teljesítették az iskola által támasztott követelményeket, azokat keményfából faragták. 1954 májusában ballagtunk, egyszerű ruhában, egy szál virággal a kézben. A legértékesebb ajándékot M. Márta kapta – egy neylon harisnyát -, erre csupán azért emlékezem, mert amikor felhúzta a lábára, felszaladt a szem, ettől olyan sírógörcsöt kapott, hogy alig tudtuk megvigasztalni. Érettségi vizsga után egy hónapon belül munkába kellett állni, hamar elkezdődött a nagybetűs élet. – Nektek könnyebb volt – néha ezt hangoztatják fiataljaink. – Talán lehet is ebben némi igazság, de ezen sajnos, vagy éppen ez a jó, máig sem volt időm elgondolkozni. A sümegi iskolában, 1956-ban megszűnt a technikusképzés.
A Nehézipari Minisztérium Dunavölgyi Rt. Ajka vállalatnál helyezkedtem el. A vállalat igazgatója magához rendelte az újfelvételeseket. Meglepődött, amikor a fiúk között, megpillantott. – „Maga, hogy került ebbe a szakmába? Magát megeszik a férfiak. Bátor kislány, figyelemmel fogom kísérni!”
A „bátor kislány” a Dunavölgyi Rt. Ajka, 31. sz. Állami Építőipari Vállalat, majd a 22. sz. Építőipari Vállat dolgozójaként harminchat esztendőt töltött el az építőiparban – mondta nevetve a fehérhajú, szépkorú asszony – Noszlopon volt a zsupp fedeles családi házunk. Komfortja nem volt, sokáig villany sem. Innen jártam télen, nyáron ponyvás teherautóval Ajkára dolgozni. Kereseteimből elsőként a ház tetőszerkezetét, azután a konyhát építettük újjá, s bevezettük a villanyt. Kalákában, ismerősök és szomszédok, barátok segítségével megújult a házunk. Amikor kész lett, arccal a ház homlokzata felé fordulva sírtunk. 1957-ben férjhez mentem. Fiunk, lányunk születetett. A fiú a Pollák Mihály Műszaki Főiskolában, Pécsett végzett, a kislány Ajkán az egészségügyben dolgozik. Öt unokának örvendezhetek, és nemrég megszületett az első dédunoka. Szép gyerek! – büszkélkedett a dédivé lett nagymama -, sajnos férjem már nem örvendezhetett neki.
Jolika nyugdíjasklubot vezetett, szabadegyetemi előadásokra, irodalmi versenyekre, helytörténeti vetélkedőkre járt, papírra vetette a timföldgyári nyugdíjasklub történetét, vallott a barátságról, s büszkén mutatta azt az emléklapot, melyet egykori iskolájának a mai munkatársai és diákjai nevében Szeidlné Lakos Éva, Sümegi Kisfaludy Sándor Gimnázium igazgatója jegyzett.