Valahol az Óperenciás tengeren innen, a Kárpát-medencében, élt egy kislány, aki már aprócska korában be-bekukkantott a betűvetés tudományába. Még ugyan fordítva írta a “Z” betűt – iskolába nem járt, így bocsánatos bűn -, amikor nagyapjának mesét írt.
Az öreg boldog volt, örömében a kisváros utcájának széltében-hosszában újságolta: – “Ez a lány a lelkem világát örökölte.” Abban reménykedett, ha majd lányunokája felnő, s nyomdokaiba lép, folytatja a mesélést, sok-sok örömet szerez a gyerekeknek, talán még felnőtteknek is. Az unoka meséje Hófiúról, Hóleányról szólt, akik egy téli délutánon találkoztak valahol, a távol messzeségben. Akik nyomban szerelmesek lettek egymásba, s boldogan éltek, amíg meg nem haltak. – Ekképpen gondolta a kislány, aki nem sejthette, hogy az élet ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb. A nagyapa már sok mindent megtanult az életről, többek között azt is; – “Ha valaki nagyon óhajtja a boldogságot, az könnyen boldogtalanná válhat!” Az unoka meséjének elolvasása után gondolt egyet, tollat ragadott, írni kezdett.
Kíváncsiak vagytok, hogy mit rótt a papírra az öreg?
.. Figyeljetek!
Egy decemberi éjszakán, amikor a történetem kezdődött, mindent betakart a hó. A fák ágai arasznyira híztak. A háztetők, no meg az Úristen templomának büszkélkedő tornya is hósapkát húzott. Szakadt a hó, mintha egy libatollal tömött dunna hasadt volna ketté. Ezt látta egy kislány – Noémi volt a neve -, amikor kora reggel az ablakfüggöny mögül kileselkedett a szabadba.
– Édesanyám! …Édesanyáááám! …Láttad, milyen szép reggelre ébredtünk? – kérdezte a látottaktól lelkesedve édesanyjától, amikor az belépett a lányszobába.
– Már gyönyörködtem benne. Ám annak lelkendeznék igazán, ha már nem lenne lázad. … Mutasd magad! – szólt lányának az anya, akit egyszemkéje csak ‘Sanyának becézett, aki átnyújtotta a kezében szorongatott lázmérőt a betegének.
– … De szeretnék futkározni a frissen esett hóban! – sóvárgott a gyerekbetegségből lábadozó.
– Tegnap majd negyven fokos láz, ma meg csatangolás a hóban! … Fene nagy eszed van te lány!
– Oh! Micsoda hóembert tudnék készíteni! – sóhajtott a beteg, akinek szépséges orcáján lázrózsa parázslott, s testét millió rettenetesen viszkető, hólyagos seb tarkított.
– Ákos elhozta a tananyag vázlatát és a házi feladatot – közölte mellékesen a lábadozóval az édesanya, miközben megigazította leánya agyongyötört párnáját.
– Járt itt Ákos!? – ekkor felcsillant Noémi szeme.- Ezt csak most mondod!?
– Aludtál, mint öregapád Arno kutyája karácsony éjszakáján, miután felfalta a kocsonya-cubákot.
– Felébreszthettél volna! Netán hozzád jött Ákos!? – tett enyhe szemrehányást a beteg.
– Sietett – magyarázkodott ‘Sanya.
– Szép tőle, hogy nem felejtkezett el beteg barátjáról – jegyezte meg durcás ábrázattal a lány.
Mi tagadás, a fiú segítőkészsége nagyon jól esett neki, szeretettel gondolt a padtársára. Nevének említésére rögvest eszébe jutott annak a pillanatnak az érzése, amikor dolgozatírás közben véletlenül, vagy a sors akaratától kényszerítve összeért a kezük.
Most is ugyanaz a bizsergő érzés futott át a gerincén, pedig csak emlékezett rá. – …Heeeej! …De pompásan sikerült a magyar dogám’. … Ákos az én múzsám – gondolhatta Noémi. Kezük eme érintése kettőjük titka maradt. …Titok, melyet “Sanyának”, az édesanyának sem mondott el, pedig őt barátnőjének tekintette. Olyan igaz barátnak, akivel a lány-dolgokról is el lehet beszélgetni. Arról meg még mélységesebben hallgatott, hogy a véletlen érintést több is követte a pad rejtekében. – Benézhetett volna hozzám! – ismételte a lány.
– Szerinted hiányzik neki a bárányhimlő? …Te kis birkám! – simogatta meg a gyermek homlokát Sanya’.
– Igaz! …Micsoda önző alak vagyok! …”Sanyókám”, te meg olyan okoska! … Mindenre gondolsz – hízelkedett a leány.
– Valakinek gondolkodni is kell! …Add a mérőt! …Hőemelkedésed van! – nyugtázta az anya, ahogy rápillantott a hosszúra nyújtózkodó higanyszálra. – Ezt a napot sem úszod meg magas láz nélkül. … – Na! Itt a gyógyszered! – nyújtotta Noémi édesanyja leánya felé az antibiotikumot.
– Pfújjj! …Uuutálom! – …Keserűűű! – vágott fancsali képet a lány.
– Keser… keserű. Lényeg, hogy hat…. Próbálj olvasni!… Jobban telik az idő.
– Minden porcikám viszket!
– El ne kapard!…Tanulj anyád példájából! …Ide nézz! Itt! …Meg itt! – mutatta “Sanya” az egykor elkapart himlőhelyeit, majd a dolgára indult.
Amikor az anya bezárta maga mögött az ajtót, Noémi kényelmes helyet keresett … Nem sikerült, így azután elhúzva a függönyt, leselkedett az ablakon.
– Alig járkálnak az úton… Ott egy rigó! – Látja, ahogy az ablak előtti fa ágán egy feketerigó ugrándozik. – Talán fészekhelyet keresgél? – Azt olvastam egy könyvben, hogy a rigónak két lakása van. Egyik átmeneti szállásféle, a másik a költőhely. Sok embernek egy lakása sincs, ennek meg kettő jut. Micsoda gazdag madár… Igaz, megdolgozik érte. Sok-sok hernyót elpusztít – motyogott Noémi.
A beteg kislány hamar elfáradt. Ágyába bújt, s addig-addig forgolódott, amíg az álom végre rátelepedett a láztól csillogó szemeire.
Álmodott.
*
…Azt álmodta, hogy a földből kiserkenő zöld gyep – melyet a tavaszt hívogató napsugár előcsalogatott – nem látszik a frissen esett hómennyiségtől. Egy fiú hógolyót formál az ablakuk előtt. Lassan, óvatosan görgeti azt a tapadó hóban. Pörgeti forgatja, az meg csak hízik, …hízik, …hízik, s akkorára nő, melyből már hóembertest is kerekedhet. A fiú simít kezével néhányat a hógörgetegen. Ettől kerekdeddé válik a pocak. …Jöhet a fej! … Két jókora kavics a szemnek. Sárgarépa az orr gyanánt. Nyakába cifra kendőt tett, s hogy a hóember kopasz feje meg ne fázzék, fejfedőként egy fazekat tapasztott kobakjára.
…Ezt honnan szerezte, … máig is rejtély, erről nem szólt az álom.
A fiú nézte, nézte, mustrálta emberét, mint lókupec a vásári lovat. Azt vette észre, hogy az általa készített hóembernek legörbült a szája, s ami ennél is furcsább, emberi hangon kesereg.
– Miért sírsz? – kérdezte a fiú az emberét.
– Mi lesz velem az éjszakában?
– …….
Későre járt az idő. Szél kerekedett. A hó nem tapadt. A fiú nekikeseredett. Immár ketten szomorkodtak. A fiú és a Norbinak nevezett hóembere.
– Norbi úúúúr! Én feladom! – döntött a fiú, amikor többszöri nekifutásra, azaz görgetésre is sikertelenül omlott csimotáira a hókezdeménye.
A fiú mérgében felkapta iskolatáskáját, s hazaindult. Ideje volt már. Későre járt. Még el kellett készíteni a házi feladatot. A hóember magára maradt.
– Nincs egy társam, aki felmelegítene ezen a fagyos éjszakán. – Didergésében elhatározta, hogy világgá megy. – Keresek én egy hóleányt, aki társam lesz, aki mellett meglelem a boldogságot. – Megigazította fazék-kalapját, s elindult. Pontosan nem tudta hová, a lényeg, hogy mozogjon, így legalább nem fázik. Előbb Dél irányába ment, majd amikor nem koronázta siker bolyongását, Északnak vette útját. “Eszkimó földre” ért. Itt barátokra talált. Sok-sok kedves hófiúra, de Norbi szíve kislány után epedezett. – Ohhh, ha lenne egy lány! Bejárta a jég birodalmait: Grönlandot, Alaszkát. Itt a jégkunyhók által alkotott utcácskák torkolatánál, egy szép jégpalota hókerítése mögött szépséges Hóleányra lelt. Egy szempillantás alatt Hóleány és Hófiú egymásba szerelmesedtek. Norbi szívét melegség árasztotta el. Olyan meleg, hogy megolvadt körülötte a hó. Szaladt volna a hókislány felé, de nem tudott, mert a szerelemtől megolvadt hó rögvest odafagyott a több méternyi vastagságúra hízott jégtáblához.
– Jer, fiú! … Szeretlek! – Gyere közelembe! – csalogatta csábítóan Norbit a leány, akit magas jégkerítéssel zártak el a külvilágtól.
– Mennék. …Ölelnélek, de a Fagy szorítja a lábam.
– Hívd segítségül a Rozmárt! …Az majd kiszabadít téged. Egy fiú képes átjutni a kerítésen – adta az ötletet, és magyarázta a fiúnak a Hóleány, amikor megpillantottak egy feléjük tartó állatot.
– Segíts Rozmár! – kiáltották együtt. – Játszunk veled, ha kiszabadítod Hófiút Fagy fogságából – ajánlkozott a Hóleány egy kis játszadozásra. – Szeretjük egymást.
– Szeretjük! …Szeretjük! …ismételgette a rozmár-futtában érkező a Hóleány esdeklését, majd a következő pillanatban már a kedvező ajánlatra gondolt. …- Labdázni is fogunk a téren? … Fogócskázni?
– Fogócskázni is! – ígérték a szerelmesek. – Pompáááás! – lelkendezett Rozmár, aki az ajánlat hallatán tettre kész lett – Jól jönne az ebéd utáni lóti-futi. – Neki is kezdett a Hófiú kiszabadításához. – Nem megy! …Pill…! …Pillanat! … Néhány perc és szabad leszel! …Hívom a barátom!
– Ne hagyj itt! – szólt Rozmár után Norbi, aki sietve távozott, s így nem hallotta a kiáltást. – Megint egyedül! Megint egyedül! Jajveszékelt. Sírt volna – ő már csak egy ilyen érzékeny lélek -, de szemeinek könnycsatornája eldugult, s az ölelésre vágyódó karjai megdermedtek az egyre keményebb hidegben.
Hóleány s Hófiú egy kerítésnyi távolságra egymástól vágyódva néztek egymásra, amikor egy csöppnyi reménysugárként a horizonton, előbukkant Rozmár egy fehér bundás medve társaságában, akik hipp-hoppra ott termettek.
– Ő Jegesmedve, a Sarkkör legerősebbje. …A barátom! – büszkélkedett Rozmár a medvebarátsággal. – Erősebb ő, mint a sarki vihar. Ketten csak bírunk egy hóemberrel! – Rozmár az egyik, …Jegesmedve, meg Norbi a másik karjába kapaszkodott. Húzzák-vonják őt, de a fránya lábak nem mozdulnak.
– Egyszerre, barátom! …Most! – vezényelt Jegesmedve, látva, hogy Rozmár össze-vissza rángatja a segítségkérő lábait is. – Nem hallod, hogy … Most?!
– Ez bíz nagyon idefagyott! – Rozmár le is mondott a játszadozásról.
– Talán a szmokingosnak akadna hasznos ötlete. Elvégre ő tudós, polgári családból származik. …Nem gondolod Jegesmedve barátom – okoskodott Rozmár -, hogy kérhetnénk Pingvin segítségét!?
– A titye-totyát’ ? …Annak annyi esze sincs, mint Sarki-rókának – dörmög Jegesmedve, aki szó, ami szó, nem szereti a csőrét magasan hordó, fennhéjázó frakkost. – Madár létére repülni sem tud! …Nem tudom, mire fel hordja oly magasan a csőrét!?
– A rókához ne hasonlítsd! – vette védelmébe Rozmár Sarki-rókát, mert tudja, hogy az rettenetesen sértődékeny állat, s ha meghallja a medve fitymálását, akkor a segítségnyújtásnak, …annyi.
– Eszes, … eszes a Pingvin de, …mit ér a tudás? …Mire ideér, kitavaszodik. …Ámbár, ha te jónak látod, hívhatom! … – Legyen! – adta áldását Jegesmedve. – Hívom én! … Brúúúahúúú! – A medve akkorát üvöltött, hogy az eszkimófalu apraja-nagyja kisereglett a kunyhókból a térre.
– Ez igen! – dicséri a medveüvöltést Rozmár.
– Vihar támad? ….Rian a jég? – kérdezgetik egymástól az eszkimók.
Norbi mondaná, hogy csak Jegesmedve üvöltött, de erre is képtelen, mert ahogy közeledett az éj, egyre hidegebb lett. ettől a szája is befagyott.
– Vigyük a kunyhómba a fiút. Ott majd felmelegszik! – ajánlotta otthonát Csiúszán, az eszkimófőnök.
– Moccanni sem tud! Értsétek meg végreeee! – erősködött Rozmár. – Már a szeme sem mozog.
– Minek ez a nagy felhajtás? …A hóembernek a szabadban a helye! Nem lesz ennek semmi baja – jegyezte meg az eszkimófőnök szomszédja.
– Ezek szerelmesek! – pletykálkodott Rozmár.
– Na és…! Micsodaaa képtelen állítás. A hóember nem lehet szerelmes. Annak hideg a szíve. …Sokfelé vitt az utam, de szerelmes hóemberrel még nem találkoztam – állította a fókavadász, miközben csavarintott egyet a fókazsírral idomított bajuszán.
– Megpróbálhatnánk őket közelebb vinni egymáshoz! – nyitotta ajkát szóra Jégvirág, az eszkimófőnök szépséges felesége, aki emlékezett még arra a csodásan szép sarki éjszakára, amikor az ő drága Csiúszánját megismerte. Milyen csodás volt egymás testét melengetni!… – Az idegen barátsággal közeledett! “Barátságot barátságért!” eszkimótörvény, harmadik paragrafus. Ezt ne feledjétek!
– Igaza van az asszonynak! …Munkára fiúk! – serkentett munkára az eszkimófőnök.
Az eszkimófalu apraja-nagyja jégcsákányt fogott, hogy a Hófiú lábát kiszabadítsák, és áthelyezzék a jégkerítésen a lány mellé.
– Milyen szépen mutatnának.
S ekkor történt a baj. Ó, de mekkora baj! Oly nagy volt az akarásuk és a tettrekészségük, hogy Hófiút darabokra zúzták.
– Szörnyűség! …Segíteni akartunk! …Ez lett belőle – mondogatták az eszkimók.
Hóleány dermedten nézte kedvesének darabokra hullott testét. Ekkor egy villámlásszerű csattanás hallatszott.
Rémülten tekintettek körül a téren állók. – Mi történhetett? – fürkészték a végtelen jégmezőt. Az eszkimólányok sejtették, mert ezt csak lányok érzik igazán: Ott!… Ott, legbelül,…a Hóleány testében,… annak is a leges- legmélyén a szív, a szerelmes szív hasadhatott ketté.
*
Noémi édesanyja a konyhában tüsténkedett, amikor zokogásfélét hallott. Benyitott a szobaajtón. Látta, hogy Noémi lánya sír.
– Naaa?… Kislányom!… Fáj valamid?… Mondd! – faggatta.
Az anya ösztönösen a kislány homlokát tapintotta. – Nem lázas!… Legfeljebb hője van. …Rosszul vagy?
– A hó-em-be-reeeem!… A hó-em-be-rem! – szipogta Noémi.
– Mit beszélsz? Álmodtál?
– Iiiigeeen! …összetört és a, … – hüppög a lány.
– A csuda vinné az emberedet. A frászt hozod rám!
– …Ö-ö-összetöööört! – zokogta az alig ébredő.
– Építek kettőt is!
Noémi restellni kezdte, hogy édesanyját megijesztette. Kábán tápászkodott fel az ágyából. Elhúzta a csipkefüggönyt, s ahogy kitekintett az ablakon, …közvetlen közelről egy hóleány nézett vele szembe. …”Répaorr,… barnaszén szem,… seprű kar,… a nyakában baboskendő. Kukorica-bajuszból a két ágba kötött haj.
– A Hóleány! – kiáltott Noémi – s ott, …ott Ákos!
A fiú, amikor megpillantotta barátnőjét, odalépett Hóleány mellé, s belekarolt. Noémi tátott szájjal bámulta a neki készített Hóleányt. Rögvest elreppent szeméből az álom. A szomorú álomból a szép valóságba ébredt. – Valóra vált az álmom! – repdesett a boldogságtól.
Sanya megértően ölelte át leánya derekát. – Te lány!… Te!… Te!… Mi lesz veled te lány, ha jön a meleg, s elolvad ez a csodálatos alkotás?
– Sanya! …Képzeld! Álmomban is volt egy Hóleány és egy Hófiú. … Ezt a napot soha, de soha nem felejtem el!
– Ha az elkapart sebhelyeidre tekintesz majd,… valószínű.
Noémi csókot dobott a fiú felé, s annyit mondott: – Köszönöm!
Ákos, Noémi tekintetéből érezte, hogy ő most barátnőjének boldogságot szerzett.
*
Lett folytatása Noémi és Ákos kapcsolatának? – kérdezhetitek.
Noémi, Ákos felcseperedtek…. Nem lettek férj és feleség, azonban egyszer – úgy hírlik -, egy hideg téli délutánon, amikor Noémi a Balaton parton sétált – reccsenő robajjal,… riant a jég. A lány magához szorította a karján ülő gyermekét, megcsókolta homlokát…, s egy pillanatra a hóleányt készítő fiúra gondolt. Elmosolyogta magát, majd gyors léptekkel boldogan hazaindult.