A gyógyszertárnál divatjamúlt kabátos, fejkendős, szemüveges asszony szemléli a bejáratot. A bal kezében tartott szélben táncoló reklámtáskába túr, majd ráteszi kezét az ajtókilincsre.
Vakító fehér falak, márványmintás padozat, üvegfal, szemet nyugtató örökzöld, csicsás tégelyek, harsány reklámok – belépve az ajtón ezt látja maga előtt. Az asszony a gyógyszer kiadóhoz csoszog, receptjét nyújtja. A gyógyszerész átveszi a vényt, megszemléli, rutinmozdulattal mutatja – Tessék aláírni! -, ujjbegyével villámsebesen pásztáz a számítógép klaviatúráján.
-… írnám én, de otthon felejtettem az olvasóm – restelkedik.
– Mutatom! – segít a gyógyszerész.
Az asszony keze elindul, a lélegzetét is visszafojtja, sóhajt, amikor nevének végére ér. Diszkrét sípolás, a kijelzőn megjelenik az ár.
A néni arca a falnak fehérségébe olvad, majd vörösbe izzik. – A doktor úr dupla adagot írt? – tudakolódik. – A postás még,… – néni kettétöri a gondolatát.
A gyógyszerész félszavakból ért, nem először hallja. – Tudok helyettesítőt adni, vagy kisebb kiszerelésben is adhatom?
– Régtől ezt szedem. – A néni gondolkodik, egyezkedik önmagával, dönt.
– Inkább a kisebbet! – Körbenéz, hangos csörrenéssel kiönti erszényének teljes tartalmát. A patikusnő számol, szortíroz, s egy nagy ívű karmozdulattal entert üt.
A világűrben űrbázis kering, az emberiség már a Marsra készül, s valahol Európában, egy sötét fejkendős, javakorabeli asszony a gyógyszertár márványmintás padozatán lassú léptekkel, a műanyagszatyra mélyén lapuló gyógyszerével hazafelé indul.