Dugó kicsi kora óta szeretett volna vadász lenni. Mindig szívesen hallgatta a vadász- történeket, melyeket a vadászok meséltek esténként, az erdei portyákról hazafelé jövet… a sarki korcsmában. Tőlük hallottam a történetet.
Ahhoz, hogy valaki igazi vadász legyen, sokat kell tanulni. Ismerni kell az állatok fajait, szokását, fákat, növényeket. Tájékozódni kell tudni a térképről, hogy el ne tévedjen. Vizsgázni kell lőfegyver ismeretből és használatából.
Dugó mindezekből az ismeretekből bizottság előtt bizonyságot tett, így fegyverhasználati engedélyt kapott. Mert azt mindenki tudja: Nem vadász az, akinek nincs puskája! S ő végre fegyvert foghatott. Boldogan vette ki a puskatokból a hőn óhajtott kétcsöves fegyverét. Kezébe vette. Megforgatta. Vállához emelte. Szemével hunyorított, rátapasztotta azt az irányzékra, mintha szarvasra tartaná.
Látta, ahogy a hatalmas testű állat tüzberogyott, még egyet rúg, aztán messze száll a lelke a más világra. – Majd “hónap”! Majd megmutatom! Megsimogatta fegyverét. Elzárta a szekrénybe, ahogy tanulta, nehogy avatatlan kéz hozzá férkőzhessen. Ezzel kész volt, szertartással rádobta magát ruhástól az ágyra, hogy reggel öltözni se kelljen. … Kakaskukorékolás előtti pirkadatkor már az erdőben kell lenni.
Három órakor volt a tervezett indulás, de a vadász jelölt már két órakor fel s alá járkált, nehogy lekésse az indulást. Vállán puska, táskájában egy üvegnyi csurgatott szilvalé, vagyis szilva- pálinka, amit a vadászavatóra tartogatott.
– Hideg az erdő este. Kell egy kis lélekmelegítő, – mondta magában, s behelyezte a hátizsákba a nyakas-üveget, amikor meghallotta az autó berregését mellyel az erdőbe indulnak.
Az erdő csendje a sötétséggel párban riasztóan hatott. A kocsi, melyen Stauffer Jani, az öreg Marci, no meg a vadászmester mellett ülő Dugó tartózkodott, befordult a tízes számú lineán át a vadászház elé. Kiszálltak az autóból. Dugó a tarisznyából kivette a strigovicát. Nem inni akart, csak úgy bemutatni az esti beszállót. Amikor a vadászmester meglátta az üveget, kikapta Dugó kezéből.
– Nem addig van ám! … Vadászat előtt Pálinka! – kacsintott huncutul az erdész felé, aki várta őket a vadászháznál. – “Legfellebb” a vadászat végén.
Pitymallott. Az erdő színes szőnyegként terült el a magasles alatt.
Délnek járt már az idő, de még egy fia malacot sem láttak. Marci lekászálódott a magaslesből. Puskáját és tarisznyáját vállára vette és elindult a kelő Nap irányába. Egy félóra múlva tért vissza. – Még mindig semmi? – kérdezte.
– Semmi! – sóhajtott Dugó.
– Jobb lesz, ha betérünk a házba.
– Még várhatnánk egy kicsit – kérlelte Marcit a vadásznövendék.
– A vad is elül a “bozóóótba”, ha melege van. – Gyere csak! – mondta a hajthatatlannak tűnő Marci.
Mintha összebeszéltek volna ott termett az egész vadász sereglet, aki a naplóba jegyezte magát.
A vadászoknak naplót kell vezetni ki, merre jár. Nem lehet kószálni az erdőben, mint valami kerge birka. Könnyen baja eshet az embernek, ha nem tartja a rendet.
A kis csapat elindult a vadászház felé. Ahogy egy tisztáshoz értek, Stauffer Jani földre dobta magát, a többiek szó nélkül követték.
– Naaa, na, mi van? – kérdezte Dugó, közben ő is követte a többieket egyenesen bele abba a pocsolyába, melyben nem régen még a vaddisznók dagonyáznak.
S ez jeladás volt Stauffer Jani. … Már, mint a csapatnak, akik úgy helyezkedett a cserkészésnél, hogy Dugó kénytelen kelletlenül is, de ne tudja elkerülni, hogy a dagonyába feküdjön.
A tisztáson lőtávolra, semmitől nem zavartatva, négy nyuszifül meredezett.
– Majd én, … Majd én! – kérlelve lelkendezett Dugó.
– Na,.. Dugó most aztán,… szemed rá, a puskád rajta.
Dugó, miután meggyőződött, hogy a nyulak körül tiszta a terep, s a jobb oldali ráadásul nem mozdul, céloz…és, … lőőő.
Az egyik nyúl felugrik, elterül, a másik futásnak ered….
– Megvaaaan! – kiáltott Dugó…- Marcibááá megvaaan! –
– Psziii! – intették csendesebbre a lelkendezőt.
– Jani nézd! … Ott! Megállt a másik! Már lőni akart,… mikor a vadászmester leintette.
– Másnak is kell a vad! – Megpödörte Stauffer a kackiás bajuszát, melyet nagyobb becsben tartott, mint Mátyás király a koronáját.
Ők ketten szaladtak az elejtett vadhoz. Dugó vezette. Amikor odaértek, akkor látja Dugó, hogy az elejtett füles az bizony csak egy házinyúl, amit valamelyik huncut vadász helyezett oda Dugó tiszteletére. A másik nyúl azért nem tudott elfutni messzire, mert meg volt kötve a lába.
Dugó büszkén emelte a magasba az elejtett házinyulat.
– Jani bá… Ez is nyúl! … Nem igaz?
A csapat a vadászházhoz indult, hogy az esti vadászavatót kellő szertartással nyélbe üthessék. Ráfért egy kis rend a ház környékére. Porzott az avar, öntözni kellett. Fogyott is a somlói juhfark.
A zsinegelt házinyúl lelőtt társával együtt a lábasba vöröshagyma és pirospaprika ágyba került. Finom, vadász-módra készített vadpörkölt vált belőle.
Ott ültek már az asztalnál mindannyian. Ünnepelték a sikeres vadászatot. Elsősorban Dugót, aki akárhogy is nézzük meglőtte az első vadászzsákmányát.
A vadászmester kimerítette a pörköltet mindenkinek, testvériesen. A pohárból messzire kiáltott a pálinka illata, mely igazi csemegét jelentett a lakomához. – Akkor, egy kalappal! – emelte a poharát ajkához pátosszal a társaság minden tagja.
Dugó is ha Stauffer Jani, meg Marci bácsi le nem fogja a kezét. – ….. Hogyan akarsz te vadászokkal poharazni!? – elkapták Dugót és oda húzták egy jó pár éves tölgyfához.
Kikötötték!
Csattant az első avató ütés Dugó hátulsó fertályán, melyet követett a többi.
Egy decis pohárba pálinkát töltöttek, egy jó adag nyúlpörköltet helyeztek a kikötött vadász orra elé, s otthagyták. őt. Bementek a házba lakomázni.
A nap leszállt. Besötétedett. Dugó kikötve a fához.
A pörkölt már nem gőzölgött, de illatát messzire vitte az őszi- szellő. Így virradt rá a reggel. Ekkor Marci bácsi eloldotta a kötelet. Kezébe adta Dugónak a tegnapi pálinkáját. Dugó megitta. A vadászmester átnyújtotta a fegyverét most már egy igazi vadásznak, aki képes étlen szomjan napokat is eltölteni, – ha kell – hogy a vadak csapásait tanulmányozza, s néha napján – józanul, tiszta fejjel – elejthesse őket.
– Miért meséltem én ezt el neked? … Tanulságul!
Az erdő vadja nem préda. A természetnek éppen úgy mint az emberi közösségnek törvényei és elvárásai vannak. A társat tisztelni kell. Meg kell adni az esélyt ember és állat számára, hogy cselekedeteinek miértjét tisztázhassa!