Az I. világháborúban elesett ajkai hősök emlékműve (Fotó: Sipos Ottó Tibor)
Gyula, az alig húsz éves siheder útra készen várta a bevonulókat szállító vonatot. A mellette álló apa – János bácsi – nagyot szippantott a tőle elválaszthatatlan pipájából. Azaz, csak szippantott volna, mert az nem szelelt, így komótosan előszedte a kalapjának füzérébe tűzött pipaszurkáló tűjét, megdöfködte vele a dohányt, amit gondosan tömködött a pipatokba, „eztán” kattintással lezárta a kupakot. – „Így mán jó!” – nyugtázta elégedettséggel. Nagyokat szívott, aprókat pöffentett, eközben behúzott a vasútállomásra a „celli” vonat.
– Aztán vigyázz magadra „Gyerek”! Rögvest írj, ha tudsz! Tudod, az anyád!
– Ahogy lehet – ígérte Gyula, a monarchia katonája.
A búcsúzkodásra nem sok idő jutott. Jobb is volt ez így, mert a férfiember nem szereti, ha érzékenynek látják.
A forgalmista felemelte indítótárcsáját, s fel-le karmozdulatokkal zöldet jelzett: – Mehet! – A mozdonyvezető megrántotta a sípszelep fogantyúját, ettől a gép felszisszent, miként a derékfájós ember tesz, ha görcsbe rándul. – Huuuhhh! … Shíííí! – Hangos füttyentéssel kifújta magát a gőzmasina, s minden erejével nekigyürkőzött a városlődi emelkedőnek. Lassan, komótosan mozdultak a kerekek. Nagyon hosszú volt a szerelvény, meg hát, igaz, ami igaz, sok-sok terhes gondolat, anyai aggódás tapasztotta a vasat a vashoz, s a szívet ehhez az istenáldotta, tatár, török, stb. taposta szülőföldhöz, amit – ha hinni lehet a feljegyzéseknek – előbb István király, később, a XIV. század derekán I. Károly királyunk adományozott a Torna-patak völgyében élő alattvalóknak a kincstári birtokaiból Gyula katona felmenőinek is. Az öreg János nézte, kísérte szemével a távolodó szerelvényt, leste, hátha feltűnik még egyszer a fej, az integető kéz, ám erre nem volt esély. – „Pedig jó lett volna még egy Isten veled-et inteni a „Gyereknek”! Látni az arcát, mert ki tudja?… Lehet, hogy utoljára. Nem férnek a bőrükbe. Akár holnap kitörhet a háború, s akkor a tűzvonalban találhatja magát, ott meg a golyó nem válogat.
Gyámoltalan dalfoszlányokat suttogott a Fekete-hegy oldala, ahol fehértörzsű nyírfák tavaszi barkájukkal törölgették a frissében hullajtott könnyeiket. -„Nem lehetek én rózsa, el-her-vaszt…,” – E dallam is némult, s az állomás peronjára, ahogy az őszi köd a fák lombjára ül, rátelepedett a csend.
– Úri „zsivánság” a háború! Vágna a „menkű” a kitalálójába! – morgott János bácsi, s hatalmasat sercintett a pipát tartó ajakának jobboldali szögletéből. „- Elment! … Elment!” – ismételgette, s hogy nyugtassa magát, káromkodott egy „kacifántost”, amit jobb, hogy mások nem hallottak, mert az felért egy felségsértéssel.
-„Mire lehullnak a falevelek, itthon leszünk!” – állították, de hamar alábbhagyott ez a „fene nagy” bizakodás, eltűnt az arcokról a mosoly, az a derűs optimizmus, amely még arról a csoportképről sugárzott a család felé, melyet Gyula katona küldött egy kemény tél után 1915. február 15-én.
Gyula jó katona volt, esze is fogott, s mivel az öreg János keményen tartotta „csikajának gyeplőjét ”, nem volt furcsa számára a katonás fegyelem. Ismerte a fákat, bokrokat, az iránytű használatának tudományát, geográfiát, matematikát, hamarosan kisebb csoport, az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének szakaszvezetője lett.
A kétfrontos háború keleti vonalán Bruszilov csapatai támadásba lendültek. Gyula Lembergből adott életjelt. Vagy hárommillió emberélet sínylette a csatákat, ennyi nem jelentkezett, legfeljebb gyászjelentés formájában, ha nem szaggatta szét felismerhetetlenségig a gránát. Gyula orosz fogságba esett. Az öreg János bácsi, miután ő hazatért a háborúból, évekig várta a fiát, az nem érkezett. – „Kerestesse a fiát a Vörös Kereszttel!” – írta a hivatal. Később kiderült, hogy Gyulának a hazától távol a raboskodás jutott.
Őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság, állomásai voltak életének. Az akkor már huszonöt éves fiatalember nem kapott munkát. Komárom közelében, egy kőbányában dolgozott, később saját vállalkozásba kezdett, homok- és mészkőbányát nyitott, családot alapított. A szulákok gyökereiből súrolókefét, lófarokszőrből ruha-, cipőkefét gyártott. Ezekkel házaltak a gyerekei, így, ha szűkösen is, de biztosította családja számára a megélhetést. Gyula katona átélte a II. világháború szenvedéseit is, majd 1947 elején eltávozott az élők sorából.