Képi illusztráció: Kőhalmi Adél grafikus művész
Az esős, árvizes napok után megnyugodott a természet, a ”falu” népe is. Felejtődött az áradás okozta riadalom, már a beteljesedett égi áldást dicsérte a felkelő Nap s a kukorica. – Csak ne okozott volna ekkora kárt! – Ez volt a véleménye a Lajos gazdának. Ennyi… Nem több.
Akkoriban a parasztember nem sopánkodott mindenért. Ismerte a természet törvényét mely szerint: “Sokszor kel a Nap a mag sarjadásától a termény betakarításáig!” A természet csak ilyen, néha adakozó, aztán meg markol, de minden esetben megpróbálja rendbe rakni, amit elrontott. – Hej! – sóhajtott a szomszéd Lajos bácsi – amit az ember egyszer elrontott, azt a Mindenható is csak nehezen tudja helyére tenni!… A siránkozás a sirató asszonyok dolga, tudtommal ma pedig nem temetnek. Dologra népség! …Indulhattok!
A nyáridőre gulyássá válók szedték a cókmókjukat, elindultak a jószágokkal a legelő felé. A patakparti réteken, amerre onnan a szem ellátott, a csatornákat tisztították a tulajdonosok. Felszólítás nélkül eregették a belvizeket. Hátha kinő még egy kis nyárvégi sarjú. Magától értetődő óhaj, paraszti ösztön, az élet ösztöne noszogatta munkára az állattartókat. “Hosszú lehet a tél, kell a takarmány a tehénkéknek.” Ezek, és effele a gondolatok járhattak a gyerekek fejében, amíg ki nem értek az állatokkal a vásártérre, ahol nyomban játszadozni kezdtek.
Befoly’ víz a csizmaszár! – kiáltott, integetett egy erősen kopaszodó ember a vásártéri mázsaház ajtajából.
Meleg a víz! – hangzott a válasz.
A mázsaháztól az öreg Fiáth szólongatta játszadozókat. Fiáth úr, a hatósági mázsáló. A mérlegelés bizalmi munka, írástudónak kell annak lenni, aki a hivatalosan elfogadott, közcélú mérlegelési feladatot ellátja. A kupecok agyon is csapják, ha kárukra téved. A mérlegelési tevékenységén felül Fiáth úr hajtotta be a vásártéri helypénzt, amit minden vásárosnak le kellett róni a település kasszájába.
Nálam nincs kecmec! A király is fizet, ha van portéka. – Eme veretes mondataival Fiáth úr arra utalt, hogy őt nem lehet megvesztegetni!
Fiáth úrnak látszólag jó helye van a mázsaházban, a fizetség nélküli szállását, amit a községház utalt, becsületességével hálálta. Maga mosott, vasalt, főzött, legtöbbször paprikás krumplit – ezt mesterien készítette -, tán a fővárosi Gundel szakácsa sem jobbat. Főztjének örökké kolbász íze volt, noha abból fikarcnyi sem került a burgonyarakásba. Lábasának zománcába diffundált bele az abban készített, főtt-sült kolbászos lecsó minden esszenciája. Szegényes visszafogottságban élte napjait. A vásár napja azonban ünnep volt. Ilyenkor jókat beszélgethetett, edénykéjében is több volt a kolbász, mint a szegény ember kenyere – ekképpen tisztelték a krumplit –, bort is kerített az asztalára, vendégeket hívott,… a gulyásgyerekeket. Rajtuk kívül nem sok barátja akadt, ezért is tűnhetett titokzatos embernek. Amolyan Böczek Pista félének tartotta a falu, nem komplettnek, olyannak, akinek nincs sok esze, vagy tán ottfelejtette a Schwartz kocsmában, mint az a másik, közfeladatot ellátó sintér és pöcegödörtisztító. …Gondolhattak róla ilyeneket azok, akik nem ismertékA szegény ember, az nem zsugori, nem is gazdagodik. – hangoztatta Fiáth úr.
Aki ilyen igazságok meglátására képes, az nem lehet bolond. …No de, aki hangoztatja? – Nahát ez, ez lehetett az ő baja.
Fiáth úrnak a kevéske borocska után, mivel nem szokott a feje az ivászathoz megeredt a nyelve, mesélni kezdett. Mesélt, mesélt, se vége, se hossza nem volt a szónak, nemegyszer az estharang vetett véget az kalandozó gondolatainak. Ilyenkor a hallgatóság részéről nagy volt a kapkodás, elfelejtették időben hazahajtani a teheneket, üszőket Ida néni tejesei, a tiszteletes úrral együtt, ott toporoghattak a késői fejés miatt a házuk kapuja előtt. A fiúk nagy lelkesedéssel hallgatták az öreg meséit, szívesen vették, ha a mázsáló meghívja őket egy társalkodással egybekötött uzsonna kiegészítőre. Ezúttal is ez történt.
Gyerünk fiúk! Kész Fiáthnak vacsora! – kiáltotta a határba. A fiúk, akik belefáradtak a dagonyázásba, szaladva tették meg az utat a Fiáth-birodalomig.
– Kevéske bor nem ártani a gyerek! – Öntött is egy kortynyi vöröset nekik egy-egy pohárkába, közben szavaiban már a Don-kanyarban harcolt. Arról hallgatott, miért maradt egyedül, ha egyáltalán asszony nélkül maradt. Csapongott a gondolata időben, térben, néhány perc után – az árvíz ürügyén – már a Zala folyó menti rétről szedte a halakat.
Akkor, abban az időben a Zalánál táboroz Fiáth. Kosárszámra szedte a potyka a rétről, amikor a Zala kiöntött. Finom halászlét készített Fiáth, ikra és halbelsőséggel, abból annyi, hogy a maradék lé bekocsonyásodni. Fiáth érteni a dolgát – csettentett nyelvével jelezve -, jó lenne belőle.
Zala vármegyében is járt Fiáth bácsi? – fogta kérdőre Lajos a mesélőt.
Kötelesség nekem ott.
Ott is mázsáló volt? – huncutkodott a szomszédgyerek.
Eeeeh! … Maguk gyerek, nem tudni mi az élet! … Fiáth katona.
Igazán? – a fiúk csodálkoztak. – Ez mindenütt katona volt? – …Talán maga adta a rohamsisakját Böczek Pistinek? Tudja, amivel a vécét meri! – tréfálkozott Lajos.
Más talán meg is sértődik a pimaszkodástól, de a Fiáth úr a hasát fogta a nevetéstől. A fiúk töprenghettek tovább, hogy ez a Fiáth, a biccentő járásával, hogy a csudába’ lehetett katona? – erre hamar megkapták a választ.
Lövészárokban feküdni Fiáth, amikor… bumm!
Zalában?
A Dooon! – pillantott csodálkozva Fiáth a fiúkra.
Ezt tisztáztuk – gondolhatták a társalkodók, akik, mi tagadás, nemegyszer kételkedtek az öreg szavainak igazságában.
– Ott tanult meg főzni? – békésebb vizekre terelték a szót, mert ha tovább harcol az öreg, Sztálingrádig ér, és onnan rettenetesen hosszú az út hazáig
Az Anyuka tanít!
…Ennyi háborúskodás mellett?
Mondta a Mama: – “Állj magad talpra fiam, Fiáth! Életre tanulj! Amit tanulsz, tied!” …Aaaah! – mély sóhajtással vett levegőt – Őt az élet nevelte, mint a többi falusi asszonyt, akik a pacsirta dalával daloltak, ha jókedvük volt, kezük simogatásától formálódott a cipó, s menyasszonyi csokorrá változ’ egyetlen pillantásuktól a gabonatábla szélén kéklő virág búza.
Csodálatos gondolatok ezek Fiáth bácsi! – dicsérte az iménti gondolatfűzért a szomszédgyerek, aki kitárta füleit a szónak, s itta a mázsáló mámorítóan ízes, svábos, tótos, bunyevácos, tán sokácosan raccsoló szavait. Még hogy bolond? Úgy formálja a szavakat, mint egy regényíró. „… kezének egyetlen érintésétől menyasszonyi csokorrá változott a gabonatábla szélén kéklő búzavirág” – ismételte a hallottakat, folytatta magában, úgy érezte, hogy a képzeletbeli tájat tovább kell rajzolni – „… a tűzpiros pipacs, s a fehér margitvirág a rét zöldjében”. Ilyen szép gondolatokra a természet tanítja az embert, csak az olyan embert, aki fogékony a szép szóra, aki rigófüttyre ébred, s akit bíborkalappal süvegel a lenyugvó Nap. – Fiáth úr, maga egy ilyen ember! – lelkesedett Lajos. Ő gondolta így, aki korábban leginkább félnótásnak, szenilisnek, nagyotmondónak tartotta az öreget. Ekkor, ezen a napon megváltoztatta az eddig hangoztatott véleményét.
– Miért él itt a mázsaházban? Talán, hogy madárdalra ébredhessen? … Nem kívánkozik emberek közé? Kemény az élet a határban! – kérdezte őt illedelmesen, s várta, hogy erről meséljen az öreg.
Fiáth télen iskola járni
Naaa! Fiáth úr! A maga korában? Nem mondhatja komolyan! – Rajtakaptam a lódításon, gondolta Lajos.
Fiáth olvas. Aki érteni a szó, annak a jó könyv felérni egyetem. Maguk szeretnek olvasni?
– Kevés az időnk.
Magának Lajos úr kevés lenni az idő? – Az öreg Fiáth kétkedőn mosolygott, s simogatta meg kopasz fejét.
Én nagyon szeretek olvasni Fiáth bácsi. A jó könyvet nincs erőm letenni – vallotta a szomszédgyerek.
Hasznára lesz.
Fiáth úr! Ha maga olyan sokat olvas, talán tudja, miért hívják “szélesnek” ezt a patakot? – mutatott Lajos a patak irányába.
Tegnap nem lenni óriási széles? …Hhhh. …Nem?
Na, és… ? – lesett tátott szájjal a kíváncsiskodó.
Gondolja azt Fiáth, kiönteni sokszor a patak az augusztusi vásár is. Kocsi, tehén, ló, ember nehezen kelni át a víz. Ember figyel. Buta csak néz, nem lát. Okos lát, rögzít a kép, emlékez.
Lehet ebben valami! – értett egyet Lajos az elmélkedővel. – Magának igaza lehet!
Na…fene! … Nafene! Gondolja Lajos úr, Fiáth becsap maguk? – A mázsaház lakója kérdőn nézett Lajosra, aki ettől a pillantástól rögvest magyarázkodni kezdett.
Nem úgy gondoltam! –
Fiáth nem mondja, nem lehet kételkedni. Aki olvas, nyitott a szem, járni a világ, akkor ember következtet. Látják! … Ott! … A gólya fészkét nem vitte el az ár, mert a madár tanult alkalmazkodni a természethez. Az ember élete sem lenni más, mint örök tanulás, hogy alkalmazkodni tudjon.
Esteledni kezdett, már a Somló-hegy süvegére hajtotta fejét a Nap, s hazafelé kullogott a csorda, a fiúk szótlanul bandukoltak utánuk.
Lajos! – szólította barátját a szomszédgyerek. – Szerintem valami magas rangú katonatiszt lehetett ez a Fiáth, nem gondolod? Százados? Az elég magas, … nem? Vagy jegyző? Micsoda cikornyás betűkkel ír az öreg. A Badáczy jegyző sem írt szebben. Nekem nem fér a fejembe, hogy egy ilyen okos ember miért csak mázsáló? Ő, egy igazi úr!
Az öreg “Fiáth úr!” – miként a fiúk szólították – valószínű, nem akart ura lenni senkinek, de ha tisztességről, becsületességről, anyaszeretetről, természetről, az ismeretek megszerzésének szomjáról szólt, “nemes emberré” változott. A két gyerek – a vele történt beszélgetések nyomán – naponta gazdagabban tért haza, s egy kicsit biccentő ember tiszteletével, kinek szavaiban néha valóban lehetett kételkedni, de tisztességében soha.