A falu felett, az égen gomolyfelhők tornyosulnak, szinte elviselhetetlen a hőség. A Vásár-tér szegletében, a nyárfasor árnyékában kisebb tehéncsorda kérődzik. Remeg a levegő. Szegfű tehén is pihen, néha-néha csap egyet a farkával a nyughatatlan bögölyökre.
Lustán kondul már a kolomp is, melyet a gazda akasztott legszeretettebb állatának nyakába. Pihen minden és mindenki, csak a Szegfű borja, Bimbó ficánkol, minekután megdézsmálta anyja tejtől nehezedő tőgyét. A mázsa-ház mellett, a szárba szökkenő fűben az őrzőgyerek heverészik, meg a szomszédék fia, aki elkísérte barátját a legelőre. Égnek meredező arccal találgatják, miféle alakzatot rejtenek a mennybéli fellegek?
– Eső lesz! Sűrűsödnek a felhők – állítja a gazda fia. – Közel táncolnak a hegyek.
A patak melletti füzek is itt sorjáznak a szemünk előtt – egészíti ki egyetértőn a szomszéd gyerek. – Nézd Lajos! … amaz olyan, mint a medve – mutat az ég felé. – Ezek már nem bárányok! – csevegnek egykedvűen, majd erőt vett rajtuk a lustaság. Elhallgatnak mindketten, csak Szegfű kiáltozik valamiért.
A borját félti az anyaállat! – nyugtatja barátját Lajos, a gazda fia, közben hadonászik pásztorbotjával a levegőben.
– Nyugi! … Ne ugráljon az ember minden szisszenésre!
Tücsök ciripel, pacsirta trillázik, a főút felől kocsi zörej zavarja az andalító csendet. – Kopp! … Kopp! … Kopp! … kopp! – Koppan a lovak patkója, … majd újra halottasházi csend. Ebben a nagy-nagy nyugalomban a természet haldoklik. Pattog a fűszál, dereka tör. A Széles-patak medrében, az alig csordogáló vízben a küszök sűttetik hasukat az oxigénhiány miatt.
– Még hogy Széles-patak. … Patak? – nemegyszer ez a kérdés merül fel a fiúkban, amikor hazafelé menet rápillantanak a keskeny vízpántlikára. – A bolha is átugorja … állóhelyből.
Valahol, … nagy-nagy távolban azonban már az ég morajlik.
Ott már esik.
*
Nézd ! … Milyen alacsonyan szállnak a fecskék. Tudod mit! Játszunk rímelőst! – ajánlotta Lala a barátjának, olyat, mint amikor Zsuzsika itt volt.
Zsuzsika a Hideg-utcában lakik. Egy tehénkéjük van. Elfért a jószága a többi mellett, nem sok kárt tesz a községi legelőben. Lala mindig odaengedi a lekerített területre őt a tehénkéjével. Szép lány, szépen öltözött, úri mód viselkedésű. Anyja maga neveli, mert apja nem tért vissza az orosz fogságból. Ő tanította a fiúknak a versfaragóst, rímelőst.
Az elemózsiás tarisznyából papírok, ceruzák kerülnek elő. Lajos átnyújt egy ceruzát, s egy papírlapot az őrzőtársnak.
- Miről szóljon?
- Legyen meghatározatlan témájú, annál blődebb a vers. … Legalább röhöghetünk.
- Zsuval szívesebben játszanék rímelőst. …. Láttad?
- Mit?
- Remélem nem csak a tehén tőgyét bámulod?
- A forróság zavarja az eszed?
- Hülye vagy! … Naaaaa, … kezdhetjük!?
- Miért ne!?
- A szomszéd fiú fogai közé veszi a ceruzát, pillanatok alatt szánt a gondolat ekéje a tátongó papírlapon. – Kész! – pördít egyet a ceruzán a szomszéd gyerek.
- Könnyű neked! Teeee! … Poéta! Teszed az eszed! …Látod? … Teszed, … eszed, ez rímel! Ma alkotó kedvemben vagyok – büszkélkedik a gazda fia.
- … kezed tornáztasd, ne a szád!
- A legyek is lusták magasra repülni – ugrik talpra az őrzőfiú, szeme körbecikázik a legelőn, azon a bekerített területen, melyet a közösség szavazott meg a gazdának a községi bikatartásért. – Rendben. Nincs kedvük szaladgálni – hanyatt vágja magát a földön Lajos – nekem sem.
- Lajos! … Egyre jobban feketedik.
- Bár…zuhogna már! – sóhajt az őrzőfiú, aki szüleitől már vagy egy hónapja csak ezt hallja: “Végre lehetne egy kis eső!” – Hát akkor, játszunk rímelőst, úgy, mint amikor Zsuzsika itt volt? Azt a játékot amit még Lenke néni tanított a kiránduláson.
- Mézsu?
- … Mézsu.
- Kezdesz szemtelen lenni! – egész közelből morajlik az ég, s a látóhatáron villámok sokasága cikázik.
- Itt a vihar!
- Áááá! … Péter bá’ gyakorol.
- A Nap végleg elbújt a felhők mögé!
- Ne rezelj be! Legfeljebb bőrig ázunk. Ennyi áldozatot vállalhatunk azokért, akik esőért fohászkodnak. Az állatok nyugodtan legelnek. … Most letakarom a soromat. Firkantom a rímecskémet! … Íiigy! … Cserélhetünk lapot!
Miként a verssorok szaporodnak, úgy gyülekeznek a baljós jelek. A szél rohangászásba kezd. Dörög, villámlik, hajbókolnak a nyárfák. Összeölelkezik a látóhatár, s vállvetve siratja az elégetett sarjút, amit lekaszált az augusztusi nyár. Esni kezd, irgalmatlan sűrűséggel.
- Felhőszakadás!
- Milyen okosak az állatok, bemenekülnek a fák árnyékába!
- Nekik nincs mázsaházi beállójuk – mondja Lajos.
- … a kisborjú? … Nincs meg a kisborjú! – kiált fel a szomszédgyerek.
- Eltakarják a többiek. – inge alá vágja Lajos a papírlapot.
- Neeem, … Lajos! … szerintem, a borjú eltűnt! – állítja meggyőződéssel a szomszéd fiú.
Nem törődnek az ítéletidővel, ketten futnak a szomszédságban található kukoricást átfésülni.
Lajosba már beleköltözött a félsz. Nem az égzengéstől, nem a hatalmas csattanásoktól, melyet a villámlás utáni mennydörgés okozott, … ezt megszokta a parasztember, hanem az esetleges következményektől. – Mit szólnak a szülők, ha Bimbó nélkül tér haza?
Ahogy dagasztják a sarat a kukoricásban, tehénbőgés, kolompolás hallatszik.
- A Szegfű! … A Szegfű hív bennünket!
- … Hagyjuk a csudába’ a kukoricást!
- … Itt sincs! – füttyentve ad jelet Lajos, a gazda fia a visszaindulásra. – Az átázott talajon látni kellene a nyomokat! – magyarázza magának. – Akkor meg hol van? – néz kérdően barátja szemébe.
Szegfű kolompjának hangjára – egyet gondolnak – Ott lesz! – s szaladnak a hang felé.
Amikor megpillantják a kolompoló állatot, földbe gyökerezik a lábuk. Szegfű magasba tartott farokkal a Vásár-tér hosszában rohangászik – Múúúú! … Múúú! – ordít.
– … Már ez is észrevette.
Szegfű a legelő nyugati oldalánál lévő oszlopkerítésnél jár, amikor alig hallhatóan, amolyan sírós hangon választ kap a Fő út túloldalán lévő Káposztás rét felől.
- Ott van az istentelen! – ugrik magasba Lajos, akinek ekkor könnyűvé lett a teste, mert elszállt belőle a félelem.
A tehén mama a csorda felé fordítja a fejét, megrázza kolompját, – Mú-ú-úúú! – Az állat hangja túlharsogja a süvöltő szelet. – Megvan a fiam! Gyertek! – jelez állatmódra.
A csorda felszegett fejjel megindul a kolompoló Szegfű irányába. Ekkor előbukkan Bimbó feje, aki boldogan, hízelkedve dörgölőzik anyjához.
- Meg kell állítani őket!
- … Ne engedd tovább!
- … Még elrohannak!
- … nem bírunk velük! – az őrző fiú megálljt parancsolóan az állatok elé áll.
Szegfű megrázta a fejét, kolompolt, megmerevedett, borjától kísérve hazafelé indult.
A csorda őket követi, sietősen, feltartóztathatatlanul, elsöpörve mindenkit az útból, mennek a vezetőjük, … Szegfű után.
– Menjetek csak! … Fene a csökönyös fejeteket!
Az őrző fiú s a szomszédgyerek, összekapkodja a mázsaháznál hagyott holmikat, az állatok után ered.
A Széles-pataki hídhoz érve látják csak, hogy az alig-patak folyammá változott, vize átcsap a Fő-úton. A feléjük tartó víz már a Rózsás, Balogh réten futkározik, szénaboglyákat emel a magasba, pockokat, ürgéket hajt, tán nyulakat is öl, füzeket tép gyökerestől, rönköket lop Rendek portáiról.
*
A faluvégen, … így mondják a községlakók a településük határát, az állatok sietőssége csillapodik, … megtorpannak, … tétováznak. A két gyerek örömmel nyugtázza ezt. – “Utolérjük a hazaigyekvőket” – gondolják. … Így is lett, ám nem a maguk jószántából álltak meg az állatok, hanem, mert a gazda, meg a felesége, Ida néni állja útját a szökevényeknek.
Amikor a gyerekek megpillantják a szülőket, örömükbe üröm is vegyül. Szólni óhajtanak, de beléjük ragad a szó.
- – Ennyi eszetek van! … Megvárjátok a vihart! … Nincs szemetek? – korholja, elsősorban a fiát az anya.
- Naaa!! … megeszed őket asszony! …élnek. Az állatok is megvannak. … A gatyájuk beszárad reggelre! – somolyog az orra alatt Lajos bácsi, aki mindig megértő volt, különösen, ha gyerek csínytevésről volt szó.
- … Gyorsan jött a vihar! – próbál Lali mentegetőzni.
- Hallgass kutya! … Nincs mentség! … A te anyád is belebetegedett az aggódásba. – nehezen csitul a harag. – Ha még egyszer ez előfordul!
- ……
- Naaa! … Szegfű! … Induljunk már! – hallják a gazda hangját.
Az eső még mindig esik, a szél csitult valamelyest. A Szegfű nyakába a kolompja mellé vezetőkötél kerül, igazi kenderkötél, Sziva-közi’ kenderből készített, ezzel irányítja Lajos gazda hazafelé az ő asszonyának is dédelgetett tehenét.
*
Harang kondul. A kolomp hangja egybeolvad az árvízi harangszóval, mely gyülekezésre hívja a falu népét. Az őrző gyerekek, a szülők hallgatagon, átázva az égszakadástól, bandukolnak hazafelé. Nem szólnak semmit. A Szegfű tehén is hallgat, így máig is titok maradt, hogy ezen az árvizes, felhőszakadásos napon – ha kis időre is – elveszett a Bimbó.