A képi illusztráció: INTERNET
A “Hopmester” pergő-forgója
Hatodikos, … ám az is lehetséges, hogy hetedik osztályos voltam – azóta nagyon eljárt az idő, manapság pedig az évek különösen összefolynak -, amikor az egyik tanárnő az iskolánkban néptánc-csoportot szervezett.
Nagyjából össze is állt a csapat, csakhogy Klárikának, a velünk párhuzamos lányosztály legsudárabb tanulójának nem volt a magasságának megfelelő párja. A fiúk között Kecskeméti Karcsival, a smasszerék fiával, no meg Szentgyörgyi Árpival, a repülős felmenővel bíró református árvaház lakójával együtt a tornasorban magasságommal az elsők között állhattam, így váltam kiszemelt áldozatává a „tanító néni” – számomra örökké emlékezetes – tánccsoportot szervező törekvésének.
Tízórai szünet volt . Napos voltam, tehát bent tartózkodtam a teremben, amikor csapódott az ajtó, s belépett az osztályterembe a hopmesternő – így neveztük később, a háta mögött, a kicsit pattogó, katonásan lépkedő tanárnő … “pajtást.”
– Gyermekem! – kezdte mondandóját. – Úgy döntöttem, beveszlek a néptánc-csoportomba – mondta örömet sugárzó lelkendezéssel, nem gondolva arra, hogy a tanulónak nem fűlik a foga a csizmát csattogtató ugra-bugrához.
– De hát, Tanár nénii!? – szabadkoztam is mértéktartó tisztelettel.
– Tanár néni, én Nádor tanár úr zenekarában játszom!
– Na, és…! … Mi itt a baj? – nézett rám szemrehányó tekintettel. – Legfeljebb “Szó-mi” bácsinak egy pikulással kevesebb lesz.
– … de én nem szeretnék táncolni! – próbáltam meggyőzni az agitátort.
– Én meg akarom! … Punktum!
Hogy ez a szó pontosan mit jelent, nem tudtam, máig sem néztem utána. Úgy fordítottam magamnak: – Gyerekem! … Ez ellen nincs ellenvetés!
Ami ezután következett, az tanulságul szolgált.
A szervezőnek első mérgében eljárt a keze, arcomon csattant. amitől én azonnal pergő-forgót jártam. Nem annak erejétől, nem, inkább a váratlanságával, a hölgyválaszban, nem felkérés nélkül, hisz ő valóban táncra kért, kicsit furcsa módon, köszönet nélkül, megtáncoltatott,