Egyik napon a barátokkal: Mészáros Lacival, Kundermann Marcival, Lontai Ferivel a„Bolhás” mozi nyolc órakor kezdődő előadásán voltunk. Amikor vége volt az előadásnak , ballagtunk hazafelé. A Torna-patak hídján megálltunk beszélgetni, amikor a híd másik oldalán megjelent a Lajkó nevű körzeti rendőr. Egy darabig sétálgatott a Torna hídján fel és le, közben meg-megállt, nekitámaszkodott a híd vaskorlátjának, jobbjával megpörgette kezében tartott gumibotját, másikkal hívogatóan, akár egy közlekedési rendőr integetett, félre nem érthetően, magához rendelt bennünket. Mi meg, mivel ekkor már egy fia autó sem közlekedett az úton, toronyiránt átmentünk hozzá egyenesen a hídon.
Bár ne így tettük volna, mert a rendőr intézkedésbe kezdett.
– Szép jó estét a fiatal uraknak! – köszönt, majd köhintett egyet. – Beszélgetünk,… beszélgetünk, azután vétünk a közlekedési szabályok ellen – s gumibotjával felbökött a kincstári sapkájának simléderére.
– De hát!… Mi… – kezdte volna a magyarázkodást Marci, ám a hatósági közeg közbevágott, Tintaceruzát és helyszíni bírságról szóló nyomtatványtömböt húzott elő kabátja zsebéből. – Látják azt a csíkozást? – mutatott az útra. – Gondolom,…- itt kis szünetet tartott. – A művész úr unalmas perceiben azért kente azt a drága fehér festéket a közútra, hogy jelezze az ifjú uraknak is, hogy ott kell a gyalogosnak átkelni az út másik oldalára. Nem az úttesten mászkálunk össze-vissza, hanem az arra kijelölt helyen. –
Lajkó rendőr vagy két óra hosszat magyarázta a közúti közlekedésben használatos szabályokat és jelzéseket. Egyszer csak órájára tekintett – Megértették!- Jól jegyezzék meg! Most az egyszer még eltekintek a büntetéstől! Na! Jó éjszakát! – hagyott ott bennünket és elindult sietős léptekkel akkor a kastély épületben lévő rendőrség felé. Mi meg álltunk a híd másik oldalán, és azon töprenghettünk hazafelé:
Mi lett volna, ha szabályt tisztelve közlekedünk?