Anyám álarca

Anyám álarca

Anyák napját világszerte ünneplik. Már az ókorban a görögök is a tavaszi ünnepségeket tartottak Rheának, az istenek anyjának, s vele együtt az édesanyák tiszteletére. Magyarországon ez a nap május első vasárnapja.

Édesanyám arcát idézem. Derűs, vidám arca idéződik elém. Valóban ez volt ő? – tűnődöm.  A vele töltött, mindig rohanó éveimben csupán annyit tudhattam meg róla, amennyit az általa viselt álarc mutatott. Minden anya visel álarcot. Ártatlan, szeretetet sugárzó anyai arcot, mely a gyermekszem elől takarja a gondot, bút és bánatot.

Idéződnek a vele töltött tavasz-esték, a virágillatú májusok, az orgonabokrok alatt a gyöngyvirágok, tulipánok a kiskertünkben, s a napfényben vibráló nárciszok. Szerette a virágokat. A növények is szerették őt. Keze alatt kivirultak a hervadni indulók. Valami titkos nyelven beszélt hozzájuk, s azok megértették.

Emlékszem, egy forró augusztusi éjszakán megállt a házunk verandáján, s az égboltra mutatott. – Valaki elment – mondta suttogva -, nézzétek a futó csillagot! Aztán ő is elment. Örökre itthagyott. Az ifjúságom gondtalanságának szellője is elillant, mely a virágágyások között vele sokszor boldogan, önfeledten futkosott.

Érdemes megállni, legalább egy szál virággal emlékezni az édesanyákra, azokra, akik naponta tükrözik vissza mosolyunkat, és azokra is, akik elmentek, akár az augusztus estén a hullócsillagok.

Hozzászólás:

hozzászólás