Gyula, az alig húsz éves siheder útra készen várta a bevonulókat szállító vonatot. A mellette álló apa – János bácsi – nagyot szippantott a tőle elválaszthatatlan pipájából. Azaz, csak szippantott volna, mert az nem szelelt, így komótosan előszedte a kalapjának füzérébe tűzött pipaszurkáló tűjét, megdöfködte vele a dohányt, amit gondosan tömködött a pipatokba, „eztán” kattintással lezárta a kupakot. – „Így mán jó!” – nyugtázta elégedettséggel. Nagyokat szívott, aprókat pöffentett, eközben behúzott a vasútállomásra a „celli” vonat.
- Aztán vigyázz magadra „Gyerek”! Rögvest írj, ha tudsz! Tudod, az anyád!
- Ahogy lehet – ígérte Gyula, a monarchia katonája.
A búcsúzkodásra nem sok idő jutott. Jobb is volt ez így, mert a férfiember nem szereti, ha érzékenynek látják. A forgalmista felemelte indítótárcsáját, s fel-le karmozdulatokkal zöldet jelzett: – Mehet! – A mozdonyvezető megrántotta a sípszelep fogantyúját, ettől a gép felszisszent, miként a derékfájós ember tesz, ha görcsbe rándul. – Huuuhhh! … Shíííí! – Hangos füttyentéssel kifújta magát a gőzmasina, s minden erejével nekigyürkőzött a városlődi emelkedőnek. Lassan, komótosan mozdultak a kerekek. Nagyon hosszú volt a szerelvény, meg hát, igaz, ami igaz, sok-sok terhes gondolat, anyai aggódás tapasztotta a vasat a vashoz, s szívet ehhez az istenáldotta, tatár, török, stb., taposta szülőföldhöz, amit – ha hinni lehet a feljegyzéseknek – előbb István király, később, a XIV. század derekán, I. Károly királyunk adományozott a Torna-patak völgyében élő alattvalóknak a kincstári birtokaiból Gyula katona felmenőinek is.
Az öreg János nézte, kísérte szemével a távolodó szerelvényt, leste, hátha feltűnik még egyszer a fej, az integető kéz, ám erre nem volt esély. – „Pedig jó lett volna még egyet inteni a „Gyereknek”: Isten veled-et! Látni az arcát, mert ki tudja?… Lehet, hogy „utójjára”. Nem férnek a bőrükbe. Holnap kitörhet a háború, s akkor pedig a tűzvonalban találhatja magát, ott meg a „goló” nem „vállogat”! Még gyámoltalan dalfoszlányokat suttogott a Fekete-hegy oldala, ahol a fehértörzsű nyírfák tavaszi barkájukkal törölgették a frissében hullajtott könnyeiket. -„Nem lehetek én rózsa, el-her-vaszt…,” – E dallam is némult, s az állomás peronjára, ahogy az őszi köd a fák lombjára ül, rátelepedett a csend.
Úri „zsivánság” a háború! Vágna a „menkű” a kitalálójába! – morgott János bácsi, s hatalmasat sercintett a pipát tartó ajakának jobboldali szögletéből. „- Elment! … Elment!” – ismételgette, s hogy nyugtassa magát, káromkodott egy „kacifántost”, amit jobb, hogy mások nem hallottak, mert az felért egy felségsértéssel.
-„Mire lehullnak a falevelek, itthon leszünk!” – állították, de hamar alábbhagyott ez a „fenenagy” bizakodás, eltűnt az arcokról a mosoly, az a derűs optimizmus, amely még arról a csoportképről sugárzott a család felé, melyet Gyula katona 1915. február 15-én küldött egy kemény tél után. Gyula jó katona volt, esze is fogott, s mivel az öreg János keményen tartotta gyeplőjét a „csikajnak”, nem volt furcsa számára a katonás fegyelem. Ismerte a fákat, bokrokat, az iránytű használatának tudományát, geográfiát, matematikát, hamarosan kisebb csoport, az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének szakaszvezetője lett. A kétfrontos háború keleti vonalán Bruszilov csapatai támadásba lendültek. Gyula Lembergből adott életjelt. Vagy hárommillió emberélet sínylette a csatákat, ennyi nem jelentkezett, legfeljebb gyászjelentés formájában, ha nem szaggatta szét felismerhetetlenségig a gránát. Gyula orosz fogságba esett. Raboskodás idegenben, „Orosz Polgári Forradalom”, itthon az „Őszirózsás forradalom”, „Tanácsköztársaság”, mind állomásai voltak életének. Az akkor már huszonöt éves fiatalember nem kapott munkát. Messze az otthontól, Komárom közelében, egy kőbányában dolgozott, később saját vállalkozásba kezdett, homok és mészkőbányát nyitott, családot alapított. A szulákok gyökereiből súrolókefét, lófarokszőrből ruha-, cipőkefét gyártott. Ezekkel házaltak a gyerekei, így ha szűkösen is, de biztosította a családja számára a kenyeret.
Még ki sem heverték a családok az első világégés sorscsapásait, jött a második. Gyula vállalkozásai megrendelők hiányában csődbe mentek. A kutatásokat, melyek szén- és más ásvány-, kőzetvagyon feltárására irányultak, fel kellett függeszteni. A hadra fogható férfiak már a fronton voltak. Miért is akart volna építkezni az országban valaki, amikor a szövetségesek repülőgépei, akár a darazsak a fészek körül, a nap huszonnégy órájában zümmögtek, rajoztak a fejük felett? Verem, bunker, lövészárok kellett itt a népnek, katonaságnak is, mert közeledett a front, az orosz csapatok átlépték a Dunát. Az öreg János meghalt, Gyula felesége szívével súlyosan beteg, a legidősebb fiú pedig 1944 karácsonyán önkéntes leventeként a frontra tartott. Gyulának nem tetszett fia vállalkozása, hangoztatta is: „Még nem tudja, mire vállalkozott.” Furcsa kettősség alakult ki a családban. Az apa várta a szövetséges angolokat, a fiú pedig ingben, gatyában, „dióverő puskával” a kézben harcolni ment az orosz tankok ellen. Tehette ezt addig, amíg fogságba nem esett a Székesfehérvár környéki Csala-pusztán.
Ajka település elfoglalása 1945 virágvasárnapjára esett. A család a Templom-domb alatt kialakított bunkerben élte át az eseményeket.
„Nem kell félni tőlük, ezek sem emberevők!” – nyugtatta Gyula a családot, s a bunkerlakókat, akik a folyamatos légiriadók miatt már hetek óta „vakonddá”, föld alatt lakóvá váltak.
Az evangélikus templom tornyából figyelők jelezték, hogy az orosz előőrsök a Vörös-domb közepénél lévő Pál-majornál járnak. Hamarosan meg is jelentek a bunker főbejáratánál. – Német! … Német tiszt! …katona? – hajtogatták futkározás közben. Gyula, aki tudott oroszul, – ez volt hosszú fogságának egyetlen hasznos hozadéka – eléjük lépett. – Nincs itt katona! Pláne német! Néhány „göthös”, beteg vénember, öregasszony, meg gyerek lapul a verem alján. – Amikor meggyőződtek, hogy a „bunkerban” valóban csak öregek és gyerekek vannak, a felderítők távoztak.
– Látják! … Mondtam én! – húzta ki magát Gyula, aki ettől a naptól kezdve a bunkerlakók körében tekintélyes ember lett. Katonai konvoj átvonult Ajka községen, a mai Petőfi Sándor utcán, Tósokberénd irányába. Az ajkai emberek előmerészkedtek az óvóhelyek, bányajáratok sötétjéből. Gyula családja is így cselekedett. Otthon meglepetés várta őket. A lakást feldúlva, kifosztva találták. A nyulaik ketrece is üresen tátongott, s a kedves tyúkanyó – mely naponta megajándékozta a családot egy-egy tojással – nyakánál kötve himbálózott a szomszédék diófáján. Ingóságaikból néhány lim-lom maradt a padláson, meg a lajtorjaszerű gyaloghintó, amit Gyula „eszkábált” akácfából beteg feleségének szállítására. Így kezdődött Gyula és családja számára a „szép, boldog békeidő”.
A világ elcsendesedett, elege lett minden nemzetnek a hadakozásból, elhallgattak végleg a fegyverek,… ő meg alig egy évre rá elment. Távozott egy ember, akinek nemzedéke életén „átgázolt” a világtörténelem.