Véső és ecset

A két Kováts munka közben

A Kováts család hölgy tagjával még  általános iskolás koromban találkoztam. Az anya, Kovátsné Nagy Emerencia mértan- és rajztanárom volt. Tiszteltem tudását, emberségét. Ö igyekezett  bevezetni  a színek világába, azóta is rajongó szemlélője vagyok az ecset mestereinek, azok alkotásainak. Amikor sok év után fiával, Gáborral beszélgettünk,  még mindig az  ő  gondolatai idéződtek: “Gyermekem! Mindenben lehet szépet találni, csak keresni kell.”

A tanárnő, fia Gábor is, a lágy pasztell színek világában élt, akvarelljeiben kereste  a szépet, a harmóniát. A férj, Kováts Béla is festőművész tanár volt. Nem csodálkozhatunk, hogy ilyen környezetben felcseperedve, a gyerekek közül valamelyik a szülők készségeit örökölte.

– Mi késztette az első lépésekre a művészetek felé? – kérdeztem Gábortól

– 1968-ban fejeztem be a középiskolai tanulmányaimat Budapesten, a Képző- és Iparművészeti Gimnázium ötvös szakán.   Egy évvel később, amatörként már részt vettem kiállításokon. Zola Germinal-jának olvasása közben olyan érzésem támadt , hogy az ő szavakba öntött világát meg kell örökítenem. Ekkor született az első kisméretű akvarellem. Az akvarellhez biztos kéz kell. Imre István festőművész, és anyám nyomdokaiban léptem, az angol technikát választottam, ezt szeretem meg. Ők az én példaképeim is.

– Azt mondta, Zolát olvasva ihletődött az első mű. Ezek szerint szeret olvasni?

 Igen, csak kevés az időm, legfeljebb éjszaka. Szeretem Zolát, de nem válogatok, mindent olvasok, ha időm engedi. Az  Évenkénti tizenhét kiállítás. mellett, arra bizony ritkán kerül idő.

– Az első igazi díját az üvegzománc hozta. Most nem készít hasonló műveket?

 Igen, első díjat 1970-ben nyertem. Az üvegzománc külön világ az ékszer és a kerámiamáz között.  Az üvegzománc mindennél tüzesebb. Színeit nem lehet utánozni. Minden művészeti ág érdekel.  Még nem tudom, melyik lesz az, melyik mellett megmaradok. 1971 óta tagja vagyok a Győri Művésztelepnek.   1974-ben győri kiállításon nívódíjat kaptam, 1973 óta részt veszek az ajkai tavaszi tárlaton.  1974: nívódíj Ajkán, majd minden évben a lektorátus zsűri bizottsága tárlattéma díjával jutalmazta munkámat. A legnagyobb elismerést 1977 hozta, megkaptam megkaptam a Veszprém megyéért Érdemérem ezüst fokozatát.

– Plasztikával nem foglalkozott?

 Talán ez a jövő. Készítettem már jó néhány térplasztikát. Minden vágyam, hogy egyszer valahol a városban kapjak egy helyet, ahol elmondhatom véleményemet.  Mert vannak elképzeléseim, de ha netán a városnak nem kell, akkor anyánk kertjében állítom fel..  Szeretnék önálló kiállítást rendezni ötvös munkáimból, és festeni, festeni nagyon sokat.

A jelen, s a jövő már formálódott ekkor. A bozontos külső mellett, belül alakult egy új arc, a művész arca, mely még csapongott az irányzatok és művészeti ágak között, hogy később megnyugodva, az ember gyönyörűségére alkothasson: – Mert mindenben van szép. – mondaná Menci néni, ha közöttünk lehetne, közben bizonyára cigarettára gyújtana – Szép az agyag, a színek világa, a tűzzománc fénye, s minden, minden, amit az ember alkotott, akár ecsettel, vésővel, vagy kalapáccsal.


Az írás alapja a Timföld és Alumínium c. üzemi újságban jelent meg. Véső és ecset címmel  (1978.  XI. évf.  4. szám  (-S _ó – )

A Nagy László Könyvtár és Szabadidő Központ munkatársai, a család tagjainak műveiből kiállítást terveznek. Gyűjtik az anyagot, köszönettel vesznek bemutatásra minden magántulajdonban lévő alkotást!

 

Hozzászólás:

hozzászólás