A nyár, a vakáció lehetőséget biztosít a kikapcsolódásra, közös élmények szerzésére, az eddig nem tapasztalt csodák, a magyar tájak szépségeinek, talán önmagunk megismerésére is.
Találkozások
“Szeretem a könyvet és hiszek benne. Sokszor tudom, hogy nem igaz, de ezt mondani mégse merem, mert az a másik, aki írta, álmában, vagy ébren, úgy is láthatta, ,, ahogy leírta.”
(Fekete István: Egy szem kukorica)
A Hegyesdi várnagy …-unokái?
Látkép a várhegyről
A múltról, jelen időkre
Öreg, vörös kő síremlék előtt állok. Állok e síremléknél, és emlékezem. Anyámra is, aki halottak napján ugyanígy tett itt, …állt és emlékezett.
– Nyugodjatok békében, Trézsi néni! – mondta többes számban, majd néhány szál virágot helyezett a kicsinyke halomra, a síremlék tövéhez, melyet már megkoptatott az idő s a fogyatkozó emlékezet.
– Kié ez a sír? – kérdeztem egykor anyámtól.
– Övé is volt a ház, melyben lakunk, egy távoli rokon – mondta, majd lutheránusként, volt katolikus módján, keresztet vetett.
– Jó, …gondolhattam. Nem egy rokon pihen itt az ó-temetőben! – ennyiben maradtunk.
Gyermek voltam, nem nagyon érdekelt mélyebben a múlt.
Telt, az idő, s én, az akkor még gyerek, az „Esti fényben” c. családtörténeti írásomhoz már kutatni kezdtem az emlékeket. Anyám rég meghalt. Gyerekeim megnőttek. Unokáim lettek. Mi lesz, ha tőlem is kérdezik: – Papa, miért teszel e síremlékhez virágot? – A szokás rabja lettem – mondjam? …vagy azt – nem tudom ki az a Vörös Eszter, akinek porai felett már én is emlékezem? Elkezdtem kutatni a család féltve őrzött iratai között. Az okmányok és gyerekkori emlékek nyomán feltárult a Lipót-közi ház (malomhely) múltja. Ekkor vetődött fel először bennem a kérdés: – Vörös Terézia a hegyesdi várkapitány egyik, … -unokája volt? … ha, Eszter néni rokonai vagyunk, mint ahogy édesanyánk állította, akkor talán magam is utóda vagyok a Vörös Bándnak!??
Téli képeslap
A Városligeti tó jégruhában. A partmenti füzek hosszúra nőtt hajtincseit kalodába fogja a januári tél. Az ember alkotta aprócska sziget a horizonttal együtt fázósan összehúzódik, közben a fák ágai között szabadon járkál a rakoncátlan szél.
A család visszavár
Valahol túl a Dunán, de azért az Alpok égigérő hegyein innen, van egy hegyvonulat: a Dunántúli Középhegység. Amikor majd iskolába jársz, így fogja a tanító néni tanítani:A Dunántúli-középhegységet a Bakony, Vértes, Pilis, Gerecse és a Budai-hegyek alkotják.
HóEMBER mese
Valahol az Óperenciás tengeren innen, a Kárpát-medencében, élt egy kislány, aki már aprócska korában be-bekukkantott a betűvetés tudományába. Még ugyan fordítva írta a “Z” betűt – iskolába nem járt, így bocsánatos bűn -, amikor nagyapjának mesét írt.
Az öreg boldog volt, örömében a kisváros utcájának széltében-hosszában újságolta: – “Ez a lány a lelkem világát örökölte.” Abban reménykedett, ha majd lányunokája felnő, s nyomdokaiba lép, folytatja a mesélést, sok-sok örömet szerez a gyerekeknek, talán még felnőtteknek is. Az unoka meséje Hófiúról, Hóleányról szólt, akik egy téli délutánon találkoztak valahol, a távol messzeségben. Akik nyomban szerelmesek lettek egymásba, s boldogan éltek, amíg meg nem haltak. – Ekképpen gondolta a kislány, aki nem sejthette, hogy az élet ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb. A nagyapa már sok mindent megtanult az életről, többek között azt is; – “Ha valaki nagyon óhajtja a boldogságot, az könnyen boldogtalanná válhat!” Az unoka meséjének elolvasása után gondolt egyet, tollat ragadott, írni kezdett.
Kíváncsiak vagytok, hogy mit rótt a papírra az öreg?
.. Figyeljetek!
Delelőben
A falu felett, az égen gomolyfelhők tornyosulnak, szinte elviselhetetlen a hőség. A Vásár-tér szegletében, a nyárfasor árnyékában kisebb tehéncsorda kérődzik. Remeg a levegő. Szegfű tehén is pihen, néha-néha csap egyet a farkával a nyughatatlan bögölyökre.
Akiknek életén átgázolt a történelem
Gyula, az alig húsz éves siheder útra készen várta a bevonulókat szállító vonatot. A mellette álló apa – János bácsi – nagyot szippantott a tőle elválaszthatatlan pipájából. Azaz, csak szippantott volna, mert az nem szelelt, így komótosan előszedte a kalapjának füzérébe tűzött pipaszurkáló tűjét, megdöfködte vele a dohányt, amit gondosan tömködött a pipatokba, „eztán” kattintással lezárta a kupakot. – „Így mán jó!” – nyugtázta elégedettséggel. Nagyokat szívott, aprókat pöffentett, eközben behúzott a vasútállomásra a „celli” vonat.
Egy titokzatos ember
Képi illusztráció: Kőhalmi Adél grafikus művész
Az esős, árvizes napok után megnyugodott a természet, a ”falu” népe is. Felejtődött az áradás okozta riadalom, már a beteljesedett égi áldást dicsérte a felkelő Nap s a kukorica. – Csak ne okozott volna ekkora kárt! – Ez volt a véleménye a Lajos gazdának. Ennyi… Nem több.
