Téli képeslap

 

A Városligeti tó jégruhában. A partmenti füzek hosszúra nőtt hajtincseit kalodába fogja a januári tél. Az ember alkotta aprócska sziget a horizonttal együtt fázósan összehúzódik, közben a fák ágai között szabadon járkál a rakoncátlan szél.

“Téli képeslap” bővebben

HóEMBER mese

 

Valahol az Óperenciás tengeren innen, a Kárpát-medencében, élt egy kislány, aki már aprócska korában be-bekukkantott a betűvetés tudományába. Még ugyan fordítva írta a “Z” betűt – iskolába nem járt, így bocsánatos bűn -, amikor nagyapjának mesét írt.

Az öreg boldog volt, örömében a kisváros utcájának széltében-hosszában újságolta: – “Ez a lány a lelkem világát örökölte.” Abban reménykedett, ha majd lányunokája felnő, s nyomdokaiba lép, folytatja a mesélést, sok-sok örömet szerez a gyerekeknek, talán még felnőtteknek is. Az unoka meséje Hófiúról, Hóleányról szólt, akik egy téli délutánon találkoztak valahol, a távol messzeségben. Akik nyomban szerelmesek lettek egymásba, s boldogan éltek, amíg meg nem haltak. – Ekképpen gondolta a kislány, aki nem sejthette, hogy az élet ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb. A nagyapa már sok mindent megtanult az életről, többek között azt is; – “Ha valaki nagyon óhajtja a boldogságot, az könnyen boldogtalanná válhat!” Az unoka meséjének elolvasása után gondolt egyet, tollat ragadott, írni kezdett.

Kíváncsiak vagytok, hogy mit rótt a papírra az öreg?

.. Figyeljetek!

“HóEMBER mese” bővebben

Delelőben

A falu felett, az égen gomolyfelhők tornyosulnak, szinte elviselhetetlen a hőség. A Vásár-tér szegletében, a nyárfasor árnyékában kisebb tehéncsorda kérődzik. Remeg a levegő. Szegfű tehén is pihen, néha-néha csap egyet a farkával a nyughatatlan bögölyökre.

“Delelőben” bővebben

Akiknek életén átgázolt a történelem

 

Gyula, az alig húsz éves siheder útra készen várta a bevonulókat szállító vonatot. A mellette álló apa – János bácsi – nagyot szippantott a tőle elválaszthatatlan pipájából. Azaz, csak szippantott volna, mert az nem szelelt, így komótosan előszedte a kalapjának füzérébe tűzött pipaszurkáló tűjét, megdöfködte vele a dohányt, amit gondosan tömködött a pipatokba, „eztán” kattintással lezárta a kupakot. – „Így mán jó!” – nyugtázta elégedettséggel. Nagyokat szívott, aprókat pöffentett, eközben behúzott a vasútállomásra a „celli” vonat.

“Akiknek életén átgázolt a történelem” bővebben

Egy titokzatos ember

 

Képi illusztráció: Kőhalmi Adél grafikus művész

Az esős, árvizes napok után megnyugodott a természet, a ”falu” népe is. Felejtődött az áradás okozta riadalom, már a beteljesedett égi áldást dicsérte a felkelő Nap s a kukorica. – Csak ne okozott volna ekkora kárt! – Ez volt a véleménye a Lajos gazdának. Ennyi… Nem több.

“Egy titokzatos ember” bővebben

A Berek

Minden településhez földterület tartozik. Az ember, hogy tájékozódni tudjon a határban, akár az utcáknak, tereknek, a dűlőknek is nevet adott. Így lett az ajkai ingoványos rét, ahol a szénával megrakott szekér nemegyszer oldalára fordult, Szekérdűlő, no meg a Berek is: Tó-berek’. “A Berek” bővebben

…te légy vendégünk, jóságos szeretet!

Szenteste van, ünnephez terítve.

Messziről érezni a frissen vasalt damaszt és a gyertya paraffinjának illatát. Csodálatosan mutat az asztalon a pipacs-, búzavirágmintás porcelán, melyet még Mamának vettünk egykor. Az ő emlékét idézi s a mezőt, hol pacsirta libbent a szénarend felett, amikor a kék búzavirág és vörös pipacs szegélyezte gabonatábla mellett elhaladva kézfejével megigazította lenszőkévé vált haját, jobbjával mezei virágot szakajtott. Ez a mozdulatsor csak falusi asszonynak sikerülhet, mert ehhez derék kell, olyan derék, melyet marokszedés edzett, s kenyéralázat hajlított.

“…te légy vendégünk, jóságos szeretet!” bővebben