A Városligeti tó jégruhában. A partmenti füzek hosszúra nőtt hajtincseit kalodába fogja a januári tél. Az ember alkotta aprócska sziget a horizonttal együtt fázósan összehúzódik, közben a fák ágai között szabadon járkál a rakoncátlan szél.
A tó szabad vízében vadrucák fogócskáznak. Egyenletesen lapátolnak hártyás lábaikkal, közben lármázzák a passogó’ tájat. Néha le-lebuknak a víz mélyére eleség reményében. Színes tollazatú gácsér csippent a tojóba, amikor az zeppelinként’ elsuhan mellette. Ő a tavaszt érzi már, pedig a tél alig, hogy beköszöntött.
A szigeten szobrok bújnak a hópaplan alá. Fekete Pista író is csak sunyorog’ a kavargó hóban, kalapját sem emeli “Adjék Isten”-t mondani. Szemüvege felett csak les kutyája felé. A hű társ kövében’ is érzi a gazda tekintetét. Parancsra vár, ahogy Samu Katalin mészkőbe merevítette.
A természet hallgat, nem mintha nem lenne mondanivalója. Beszéd helyett figyel. Nézi a jövőt jelentő emberkéket, a jégen játszadozó óvodásokat. Hallgatja zsivajukat, miként kántálnak “Tás”-sal, a vadrucával. Az aprócska szigeten – melyet csak a jég beálltával lehet megközelíteni -, annak is a dél-nyugati csücskénél’ nagyapa s unokája rakja a tüzet. Előbb vastag ágat a jégre, – amolyan vízszigetelőt – azután papírt, széltépte nádat, száraz faágat. Lobban a láng, száll a füstje. Parázslik a gally, zsarát’ reppen. A nyársra szalonna, kolbász tűződik. Fűszerillat diffundál az ózon közé. Csorog a nyál, sisereg’ a zsír, ahogy a kenyérre cseppen. A gyerekember’ már lakmározik. Elégedett. Mert a kenyérre csepegtetett zsír íze, akár az anyatejé, melyet magába szívott egykor az ember meg nem unhatóan.
A hűvös szél pirosra festi az arcokat. Csúszik a jég. Repdes a gyerek. Nagyokat esik. …Nem sír. Élvezi a tél örömét, a tiszta levegőt, a nyargaló szelet, a táj szépségét, a gyermeki gondolat széllel szárnyaló szabadságát.
A nagyvilágban hét másodpercenként születik egy gyermek. Ezekben a születésekben rejlik a karácsonyi születés, a nagypénteki megváltás és húsvéti feltámadás ténye. A földre hullott mag is várja, hogy szárba szökkenve hirdethesse az életet, a tavaszt s a természet gyönyörűségét.