Mindig felemelő érzés, ha az ember egy jó cél érdekében messzi útra indul. Egy mosonmagyaróvári család dedikált könyveket ajándékozott a Városi Múzeumnak.
A történet 1970 márciusában kezdődött, amikor Molnár Gábor utazó, vadász, századának egyik legolvasottabb magyar írója Mosonmagyaróvárra érkezett, hogy egy író-olvasó találkozón bemutatkozzon. Sokan voltak kíváncsiak előadására. Az író kalandos életéről szólt, így arról is mesélhetett – mert azt soha nem felejthette ki -, hogy több nyarat töltött nagyszüleinél Ajka-Csingervölgyben. Ilyenkor a pesti gyerek Blaskó Janival, Balogh Sanyival – akiknek csúzligumit hozott a fővárosból – bejárta a környező erdőket, csúzli ágast vágni, ismereteket szerezni a Bakony-erdő állat-, növényvilágáról. Molnár Gabi Budapesten, ha csak tehette, az állatkertbe járt, s a városligeti fák alatt a nagy magyar elődök – Bíró Lajos, Vámbéri Ármin, Kőrösi Csoma Sándor – életútjával ismerkedett, műveiket olvasta, s készült a nagy kalandra, a hosszú és küzdelmes utakra, melyeken el is jutott A Bakonytól Amazóniáig. Érdekes, izgalmas történetekről, kalandokról, vadász- és gyűjtőmunkáról, az emberi tartásról szólt az író közönségének, közöttük egy fiúnak is, akit elbűvölt az író előadása, melynek végén könyvekkel kezében (Négyen a vadonban, Barátom, a vadon) ott állt a vak író asztala előtt, s kérte, dedikálja könyveit.
Ez a kisfiú férfiúvá cseperedett, gondolt egyet Molnár Gábor, mert így hívják a fiút is – mindig büszkén viselte ezt a nevet – és társával együtt útra kerekedtek Ajkára, hogy tiszteletüket tegyék ott, ahol az író nagyszülei éltek, s adózzanak egy példát mutató ember emlékének. Így találkozhattam velük március másodikán a múzeumi emlékszobában Molnár Gábor szobra előtt, kezükben az eddig féltve őrzött, nagy becsben tartott relikviákkal, amit átnyújtottak örökös megőrzésre Angermayer Judit muzeológusnak, a Városi Múzeum vezetőjének. – Itt méltó helyen lesznek! – így gondolták.